top of page
Keresés
  • Szerző képeAnna Rose

2024.01.29.


Több írás is születik a témában így nem én leszek az egyetlen, és nem is az első, aki ma erről ír, de hát, az van, ami van, és több szem többet lát, meg néha azért nem rossz újra és újra szemben találni magunkat ugyanazzal a dologgal, hátha elsőre még elsiklottunk mellette, és többedére talán már nem. Ez egyrészt a segítői praxisban dolgozók kompetenciahatára, de erről írni azért hiábavaló, mert aki nem érti, nem akarja érteni, annak hiába mondod, aki érti és fontosnak tartja és tud róla, az meg nem vét hibát.


Valamiért úgy alakult, hogy számomra sokáig egyszerre volt fontos mindig – tudatosan választva - a legjobbaktól tanulni, másrészt a tudattalan, ösztönös, vakfoltok és sémák alapján működő részeim szerint olyan segítőket és tanítókat választani, akik legalább annyit ártottak, mint használtak, és ezt úgy értem, hogy személyes felelősségvállalásuk szempontjából akkora sérüléseket okoztak, olyan veszélyes helyzetekbe keverve és benne magamra hagyva engem, hogy vagy csak ottmaradni (megőrülni, meghalni) lehetett, vagy minden erőmet összeszedve kimászni onnan, és pislogni a feldolgozás után, hogy valójában én voltam, megint, aki önként mentem a pofonért.


Ők azok, akik azt mondják, és tényleg így hiszik, hogy hálásnak kell lennem feléjük, amiért ilyen becses tapasztalatokkal gazdagítottak, mert hát ugye minden tanít, minden értünk van, és ez igaz is, de azért fontos szétválasztani a dolgokat. Az, hogy valaki árt, bánt, szándékosan vagy tudattalanul akár kárt okoz, azért nem jár hála, akkor sem, ha én ettől a tapasztalattól végül mégis jobb emberré és bölcsebbé váltam. A hála magamnak jár, azért, hogy ki tudtam mászni a veszélyes helyzetekből, és esetleg azért, hogy ezt meg tudtam bocsátani ha meg tudtam, mert valójában ez sokszor cserbenhagyás és árulás témaköre.


Egyrészt mind emberek vagyunk, s mint ember, hibázhatunk. Hibázhat az orvos, a pedagógus, a mester, a gyógyító, a segítő, mindenki hibázhat, s néha ez akár életekbe kerül. A felelősség témaköre minden dimenzió szintjén változhat, az Igazságok a tudatossági szinteknek megfelelően fokozatosan bontják ki a Végső Valóságot – ha egyáltalán van ilyen; azt azonban, hogy itt egyesek lazán dobálják a szertartásokat, tanfolyamokat, lehetőségeket a sokszor naív, eleve traumatizált, eleve sérült, tehát eleve kiszolgáltatott, bizalmában lemeztelenedett, ilyen módon teljesen védtelen kliensek számára, azzal, hogy „Isten amit megenged, az rendben van”, meg azzal, hogy „Szellemi térben már a szellemi vezetőink ezt mind megbeszélték”, meg azzal, hogy „felnőtt emberek vagyunk, mindenki maga felel az életéért és a tapasztalataiért”, meg azzal, hogy „a Te csalódásod rólad szól”, meg azzal, hogy „ha nem azt csinálod, amit mondok, akkor ne csodálkozz”, meg azzal, hogy „tanítvány ne merje a tanárát megkérdőjelezni”, meg azzal, hogy „a tanárod vagyok, tisztelned kell!”, meg azzal, hogy „Veled mindig baj van, nézd meg a többieket, nekik bezzeg minden jó, ők bezzeg nem kérdőjeleznek meg engem”, és még sorolhatnám. Kivétel nélkül mindet a személyes életemből, szó szerint idéztem. Ők mind női tanítók, akik a nagy szeretet nevében papnőként szórják az áldást. Ennél több férfi tanítótól jönnek hozzám szexuális visszaélés, fenyegetés, szerelmi-és szexuális mágikus hatásokba teljesen belebonyolódva. Olyanoktól is, akikre valaha, valamikor felnéztem. Felnéztem a tudásukra, a beléjük gondolt jóságba, tisztaságba, ami talán valaha volt, vagy már rég nem, mindegy is. A Dalai lámát is kimagyarázták sokan, hogy egy dilis vénember akart csak szájoncsókolni egy kisfiút, meg átdugdosni a nyelvét, és hát mégiscsak, a Dalai láma, ugyanmár, meg ne hurcoljuk; hát persze. A másik oldalon csak egy átlagos kisfiú áll…


Az ország egyik leghíresebb férfi terapeutája az első és egyetlen ülésünkön 8 perc után közölte, úgy tud csak segíteni nekem, ha megdughat. Szó szerint. Hogy csak így tudta megmutatni a témámat, amiben végülis én segítséget kértem tőle, hogy csak provokált-e, vagy a határaimat vizsgálta, vagy egész egyszerűen egy nárcisztikus arrogáns bunkó, az olyan szempontból mindegy, hogy ez az abúzús. Visszaélés, amiért fel is jelenthettem volna. Ehelyett én csak lefagytam, aztán mikor az összes gombot benyomta rajtam, ami sérülést gyerekként én összeszedtem, s a többit most nem írom, akkor öt perc alatt érte el, hogy mindent feladjak magamból, s még az egyetlen olyan terápiás folyamatomat is lezárás nélkül megszakítsam, ami tényleg segített és az életben benne tartott akkor. Hálás vagyok-e neki? Sajnos igen. Sokszor kapom rajta magam, hogy hálát érzek iránta, miközben ez nem más, mint a bennem élő számtalanszor megerőszakolt nő és abuzált kislány, akiben már teljesen összezavarodott a szeretet és a hála fogalma.


Amikor közösségbe vágyunk, amikor tanulni szeretnénk, tanárt, tanítót, segítőt választunk, akkor már némi – azt hisszük tudatos – választás is van benne, de igazából nem sok. Terapeuta választásnál talán még ennyi sem. Egyik esetben sem várható el, tehát sem a klienstől, sem a tanítványtól, hogy tisztán lássa saját motivációját, sérüléseinek gyökerét, vakfoltját, és főleg nem a kapcsolati mintázatát. A tanítókban, terapeutákban, ha nők, anyánkat keressük, ha férfiak, apánkat keressük, ezzel nagyon is tisztában kéne lennie azoknak, akik másoknak segíteni akarnak. Hangosan hisztizni, hogy vegyétek már le rólam a projekciókat mert jaj jaj jaj de nehéz nekem, semmilyen szakmai tudást nem támaszt alá, sem önismeretre nem utal, mert aki valóban jó terapeuta, az felismeri, tudja, gyakorlatilag törvényként tudja, hogy a kliens, a tanítvány, projektál. S hogy a projekciót magára veszi-e, az már az ő felelőssége. És akkor eljutottam a felelősséghez, annak egy kis darabjához. De ez az alap. Szeretem ezt a témát tanítani, mert annyi pofont kaptam már (tudom, én mentem érte), hogy mostanra már elég jó terapeutának tartom magam – holott ezért a megfogalmazásért legutóbbi törvénykezés szerint, ha még nem módosították, egymillió a bírság.


Nem születik mindenki terapeutának, de az, hogy vágy van sokakban segíteni másokon, az igenis valódi. Mind segítjük egymást valahogy, mind arra születtünk, hogy jobbá tegyünk a magunk és mások életét, és végeredményben, ennek a világnak a jövőjét. Hogy a sok kókler és álsegítő mennyire kap szükséges szerepet ebben, hogy egyáltalán, mennyire van szükség a rossz tapasztalatokra, életveszélyes beavatkozásokra, életekre szóló mágikus kötésekre, dimenziókon átívelő kötésekre, megszállásra és rontó hatásokra, hogy ez mennyire kell a lélek fejlődéséhez, én a magam szintjén, ezen a tudatszinten már azt mondom, kihagyható lenne. Értem, hogy minden tapasztalatra szükség van, de szeretnék abban hinni, hogy talán mégsem.


Segítőként, tanárként nem felelősségem az, hogy a nálam történt tapasztalatok hatására az illető mondjuk egy komoly szuicid hajlam esetén megöli-e magát vagy nem, de felelősségem felismerni, hogy szuicid hajlama van és felmérni, hogy képes vagyok-e segíteni neki bármilyen módon, és azt is, hogy ha ezt megteszem, annak milyen következményei vannak rá nézve. Ebbe nem megyek bele mert nagyon mély és összetett téma ez, de fontos tudni, hogy élet – halál kérdésében egyetlen terapeuta sem elég „nagy” ahhoz, hogy olyan hatással bírjon, ami a kliens sorsával, lelkével ellenkező legyen… másrészt, fel kell ismernem, hogy mibe akar esetleg belerángatni, mert sokszor jönnek sokan nem a gyógyulás szándékával, és ilyenkor felelősségem nemet mondani, visszavonulni, akár azon az áron, hogy ezért megharagszik rám és elmond majd mindennek. Felelősségem továbbá szeretni a hozzám fordulókat és a létező legjobban segítenem őt, ahogy csak tudom; de felelősségem felismerni azt is, ha nincs bennem számára elegendő szeretet, hiszen egyrészt ember vagyok, másrészt nekem is lehet még sok megdolgozatlanságom, ami miatt adott esetben nem vagyok alkalmas segíteni neki.


Végül pedig, felelősségem felismerni, hogy a kliens milyen emberi játszmákba és sémákba próbál tudta nélkül bevonni és ebben segíteni őt rálátni és felismertetni és kiléptetni belőle, nem pedig ráerősíteni és megismételni számára ugyanazt, melyben már annyiszor sérült és traumatizálódott, legtöbbször ugye, nem mást, mint a számára közel állók hatalommal való visszaélését, a bizalmának eljátszását, és a szerethetőségének a megkérdőjelezését.


Legyünk egymással sokkal kedvesebbek.


0 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Kommentare


Post: Blog2_Post
bottom of page