Szeretem érezni, ahogy az emberek megnyílnak nálam. Szeretem, hogy őszintén vagyunk, jelen vagyunk, egymásnak, egymással. Szeretem, hogy biztonságban érezzük magunkat. Szeretem, hogy annyira természetes, annyira erős, annyira mély, és mégis, annyira egyszerű a kapcsolódás, nem olyan, mint azelőtt az életemben, bárhol.
14 évesen jött értem először mentő, mikor lebénult az egész testem. Akkor már két hete nem aludtam. Rettegtem, szorongtam, sírtam, rosszul voltam mindenhol. Ha elaludtam, azonnal felriadtam, mert úgy éreztem, ha nem ébredek fel gyorsan, sosem ébredek fel többet. Több, mint húsz év telt el, mikor vissza láttam, hogy valóban hajszálon múlt az életem. Egy halottak közt ott ragadt lélekrészemet csak néhány éve találtam meg és hoztam vissza. Az a részem, aki akkor ott, feladta és nem jött vissza.
Tényleg így volt, mert az egész úgy kezdődött, hogy egyik éjjel álomban felrázott egy kedves arc - az én jövőbeni arcom volt -, Azt mondta, ha most nem nyitom ki a szemem és ébredek fel, elfelejtek levegőt venni és meghalok. Addig mondta, hogy kinyitottam a szemem és már valóban alig volt bennem élet. Mikor pár éve a múltban utaztam és kerültem vissza ehhez az emlékhez, és ébresztettem fel magam - a holtak közül - akkor értettem meg, hogy tényleg megtörtént. Akkor is láttam és megéltem és most is. Több, mint 20 év különbséggel értek össze az idővonalak és én egyszerre voltam itt és ott is.
Ezt a 20 évemet meghatározta a disszociáció. Amikor csak a testünk van jelen, a lelkünk nincs. Ilyenkor gyakori a szomatizáció is, hogy a test üzenni próbálna valahogy. De én csak még messzebb szaladtam a testemtől mert az érzések egyre ijesztőbbek voltak. Aztán megszületett a fiam és többé nem állt rendelkezésemre egy megküzdési mód sem. Nem lehetett többé alkohollal elbódítani magam, nem lehetett meginni minden este egy pálinkát egy pohár borral; nem lehetett rágyújtani minden roham után, nem lehetett füstbe menekülni többet. Nem lehetett órákat aludni délután. Nem lehetett órákat sorozatokat nézni. Nem lehetett álmodozni bármikor barmennyit és főleg, nem lehetett a testemből sem elszaladni már. Valakinek annyira szüksége volt rám, hogy muszáj volt jelen lennem, muszáj volt változtatnom az életemen. És pedig akkor már javában túl voltam 15 évnyi spirituális és holisztikus képzettségen, képesítéseket szerezve természetgyógyászként, addiktológusként, integrál szemléletű családállítóként…
És mégis. Sosem írtam még erről, mert sosem láttam még ilyen tisztán, hogy a problémáimtól bármennyire akartam szabadulni, bármennyire is tettem meg bármit: 5 év pszichoterápia, 2 év sématerápia, 4 év neuroenergetikai Kineziológia, 10 év családállítás, 3 év theta-delta ásás, stb …
A világ számomra élhetetlen volt, mert az emberi kapcsolatok őszintétlensége, az emberek mindennapos, egész életüket kitöltő hazudozásai, a valóság megtagadása, az érzések eltagadása, a rengeteg függőség ami mindenhol körülvett, a már kislányként kiáradó szexualitásom és az emiatti visszaélések, a bizalom elvesztése újra és újra, az árulás, a cserbenhagyás és kiszolgáltatottság, a magány, a szeretetnélküliség és a nincs segítség létállapottá váló borzalmas valósága folyamatos életveszélyként duruzsolt az érzékszerveimen át a láthatatlan világból …
És mára, van egy saját világom, Anna Rose Világa, ami természetesen nem az enyém. Mikor az új oldalhoz foglalt volt a .com, és csak a .world maradt; mikor az e-mail címet csak úgy hozhattan létre, hogy .ujvilag is benne van, tudtam, hogy nem nekem kell tetszen, nem rólam szól ez már, Nem csak rólam.
Amikor nálam vagytok, megszűnik minden illúzió. Megszűnik a hazugság, véget érnek a játszmák.
Sosem értettem, miért van az, hogy ha dolgozom, nem félek, nem szorongok. Mindenhol máshol igen, de akkor nem. Azt hittem, a képességekről szól ez, meg a Fényről és arról a nagyon magas tudatosságról, ami ilyenkor átömlik rajtam. S mivel nem az enyém, hisz olyankor én is egy tiszta csatorna vagyok csupán, azt hittem, ez csak emiatt van.
Ma megértettem, hogy valójában az őszinteség miatt van. Amiatt van, hogy lehet segítséget kérni. Hogy mindent is ki lehet mondani. El lehet mondani azt, amit szégyellünk. Ami felemészt. És lehet egy ilyen vállalás után is szeretve maradni. Sőt. Ilyenkor, ha megmutattam a legsérültebb részeimet, és mikor nem tudom magam se szeretni, akkor van ott valaki, aki még így is szeret. Ilyenkor persze én vagyok a másik oldalon, de ez számomra is ugyanannyira mély és őszinte és gyógyító, mint annak, akinek támogatásra van szüksége.
Ez Szeretet. Semmi több. Kristálytiszta, elfogadó, Isteni Szeretet. Van helyem és van helyed. Van helyünk. Senki nem teher. Semmi nem ciki. Minden érthető és minden gyógyítható. Senkivel nincs semmi baj. Sémák vannak, torzulások vannak, folyamatok vannak. Nekem még a test nehéz. Az érzések, testi folyamatok, test érzetek, az elme uralása pánikban. Megkülönböztetni az idősíkokat és nem frászt kapni, mikor egy előző életem halálának emléke aktiválódik, vagy mikor azt érzem, mások haldokolnak. Tudom, hogy sok médiumnak nehéz, de ezt csak érzem a térben, mert erről kevesen mernek beszélni. Megértem, miért.
Így szeretni a gyermekeinket és így szeretni egymást az egyetlen út egy normális élethez. Nem esély, mert ez már eldőlt. Vagy választjuk, vagy választottuk már … vagy nem, és akkor még nagyon sok van hátra egy újabb ébredési ciklushoz.
Szeretem érezni, ahogy Együtt vagyunk nálam. És egyre többen és egyre több helyen a világban. Kimenni kell már, kivinni ezt a sok jót. A Fényt. Kimenni a Barlangokból, mert már van Erőnk megtartani magunkat a kihívásban, és abból azért még adódni fog bőven. Amolyan hármat előre, egyet hátra lépünk, és haladunk. Szép ez így.
Szeretettel,
Anna Rose 🌹
Comments