2024.03.08.

Nők napjára 🌹

Régen vörös sátrakban tanultunk egymástól. Anyáktól és nagymamáktól és született sámán asszonyoktól. Tanultuk a női lét miszteriumait, az örömök bölcsességét egymásról és magunkról, a testünk felszentelt templomként való otthonát, és ismertük a minden mozdulatban és lépésben való megnyilatkozását az Istennőnek.

Mára … elfeledtük mindezt, mert ki emlékezett, azt is megtanította az Élet a feledésre. De most, az Új Kor hajnalán a Nők újra emlékezni kezdenek ❤️

Kívánom minden Nőnek, hogy Emlékezzetek, újra, hogy megtaláljátok magatokban az Istennő hangját és szeretetteljes üzenetét, hogy legyetek elég bátrak, büszkén és méltón Azt a Nőt, Királynőt élni, akik mind Vagytok!🌹

Tavalyi nőnapi írásom. Ma már még inkább máshogy vagyok, még több bennem a Nőiség iránti hála, a Nőként való létezés mélységeiben való tánc és áramlás, igaz, még nem kiteljesedve.

…………………………

Azt hiszem, régen nem szerettem nőnek lenni. Irtóztam észrevétlenül mindentől, ami valódi női minőség volt – miközben vágytam is rá, mélyen elrejtve. Az álmaimban. Az álmodozásokban. Ott, volt egy saját világom, ahol sosem voltam egyedül, mert feltöltöttem azokkal a vágyakkal és emlékekkel, melyeket hoztam magammal, valahonnan messziről. Tündérekkel és angyalokkal, és királynőkkel, akik várják és élik majd az igaz szerelmet. Királyokkal és hercegekkel, természetesen. Addig is, míg megvalósul, szerettem rajzolni, sokat rajzoltam, és énekeltem, és álmodoztam, álmodoztam, álmodoztam. Évekig képzeltem, hogy egy lovacska vagyok, ember testben. Kérdés nem fért hozzá, hogy a lovakkal való kapcsolatom számomra többre való volt minden emberinél. És nagyon szerettem a fiúkat. A lányokkal elég hamar kiderült, hogy valami nem úgy van, mint ahogy az én világomban. Valahogy annyi bántás és sérülés keletkezett általuk már egészen fiatalon, és mindre emlékszem, mindre. El is döntöttem, hogy biztosan nem lesz lányom, de még lány kutyám sem lesz.

Titkoltam és szégyelltem a menstruációt, nem mertem sehol sírni, nem mertem megmutatni, ki vagyok, hogy érzem magam, mi a bajom, vagy, hogy mennyire félek. Idejekorán megtanultam, hogy az embernek magának kell tudni megtanulni megérteni és megtartani magát – és másokat is. Ma azt tanulom, hogyan hagyjam ezt abba, és hogyan fogadjam el, hogy én is szorulhatok másra, nem azért, mert így van, mert egyébként nem; de az érzést megengedni, hogy akár lehet is így, az nagyon más minőség. Megengedni kimutatni a gyengeséget és elfogadni a segítséget. Ehhez viszont biztonságos, szerető hely kell, és minden hely, mely életünkben megjelenik, annak a helynek a tükre, mely bennünk él, így rajtunk múlik. És ez nagy szerencse.

Vágytam a szerető női minőségre, de féltem a nőktől. Erre persze csak sokára jöttem rá, nem is olyan régen. A nők borzalmasan gonoszak és aljasak tudnak lenni, és iszonyatosan kínzóak és bántók. Pontosan tudják, hogyan kell úgy bántani, hogy semmilyen kimondható támadási felületet ne adjanak, egyszerűen csak élni engedik a bennük élő fekete boszorkányokat, kik a szemükkel és belső, intuitív hatalmukkal képesek mérgezni és pusztítani és erőt és csillogást nyerni mások szenvedtetéséből. És vannak hát kemény, domináns, tökös nők is, akik olyan megszégyenítéssel és megalázással képesek elvenni a létező összes kincsünket egy szempillantás alatt, egy jól időzített hátulról jövő megsemmisítő erejű megnyilvánulással, hogy akár feldolgozhatatlan, életre szóló sérülést okoznak vele.

És persze, vannak Nők, akik élik és éltetik az Istennőt magukban, és önMagukon keresztül is. Ők, akik Emlékeznek és Éreznek, Szívükben élik a Mindenséget és Teljességet, Tudva az ősi bölcsesség minden titkát. Ők, akik érintésükkel gyógyítanak, tekintetükkel emlékeztetnek, jelenlétükkel dimenziókaput nyitnak mások szívén át is, ők, akik minden mozdulatukkal ragyogást és fényt hoznak a legsötétebb helyekre, és lélegzetükkel is varázsolnak a világ bármely pontján, mint egy ősi, láthatatlan transzformáció. Ők, akik énekelnek, táncolnak, imádkoznak, alkotnak, ők, akik pusztán csendes vagy akár hangos létezésükkel megváltják a világot a sötét korok lenyomatától.

Egy ideje mélységesen szeretek Nő lenni. Annak minden fájdalmával és mélységével, szeretem az érzelmek hullámzó tengerét, szeretem az álmokat, melyek valóban, valóra válnak, s nem csak egy testből való menekülés eszközeként szakítanak el a valóságtól. Szeretem, hogy képes vagyok látni és tudni azt, amit mások nem. Szeretem, hogy kapcsolódhatok más Nőkkel, szeretem érezni, látni, ahogy ők is kapcsolódnak a segítségemmel magukkal, és szeretem, hogy ezekkel a Nőkkel oly különleges módon kapcsolódik össze az életünk folyama, mint egy gyönyörűséges háló, mely egyszerre ad erőt és nyújt védelmet, megsemmisítve minden ártó szándékot és ellenünk fellépő indulatot. Szeretem, ahogy egyre többen ébredünk rá Nőiségünk valódi, megismételhetetlen és nélkülözhetetlen szépségére, bölcsességére és emberfeletti képességére.

Hosszú Út van mögöttünk, és mi mégis, újra és újra visszajöttünk és nem adtuk fel, nem hagytuk abba, nem keseredtünk bele, nem törtünk meg. Darabokra hullottunk és szétszakadtunk a veszteségekben, fájdalmakban, torzításokban és igaztalan bántódásokban, de legfőképp a tehetetlenségben és kétségbeesésben, hogy szeretetünk és szerelmünk folyton folyvást menekülést és átkot vont maga után, a befogadás és eggyéolvadás istenélménye helyett.

Mert az emberek többsége félt és fél mai napig is, ettől a mélységtől, mely egyszerre Erő és Gyengeség is, Hatalom és Vezettetés is, Lemondás és Felvállalás is, Kitartás és Feladás is, és annyi minden még, mi szavakkal el nem mondható, de minden Nő és Férfi szívében érezhető, ki hajlandó megnyitni magát a Teremtő Istennő öröksége előtt.

Szentséges és Áldott Nő napot kívánok, Örömöt a létezésben, Felszabadulást a szenvedésben, Szerető Nővéreket és Szerelemmel átitatott Férfiakat az Otthonokban, boldog gyermekeket az utódlásban és Szabad Táncot az Élet Viharában, de békés megpihenést az utána érkező Csendben.

Legyetek Igazán Nők, Legyetek Szívetekben és Elmétekben Szabadok!