top of page
Keresés
  • Szerző képeAnna Rose

2024.03.06


Néha nem jó menni a szívünk után. Fáj ezt leírnom de tudomásul kell vennünk azt is, hogy kollektíven is, egyéni sorsokat tekintve is, milyen irányba haladunk, hogy mire tanít minket most az Élet. Ha igazán jelen vagyunk a pillanattal és a történésekkel, ha egyszerre vagyunk megfigyelői és átélői az érzéseinknek, akkor gyakran észrevehetjük, hogy a szívünk valami olyat akar, ami egyszer már az övé volt, de elveszítette; vagy amire mindig vágyott, és ez a hiány az, mit régóta kerget, és sok olyan történet is fut, ahol nem a szeretetet kell megtanulni egy számunkra befogadhatatlan módon, hanem fel kell tenni a kérdést: mit tanít nekem ez a helyzet?


Hova húz és visz a szívem - és főleg, miért?!


Mikor szeret bennem és kicsoda, valójában?


Kit szeretek annyira és - mikor? Melyik időben?


Mert a Lélek Örök, s az Idő Végtelen, ám itt a földön mégiscsak véges időnk van beteljesíteni valamit - vagy adott esetben, lemaradni róla.


Néha le kell rángatni magunkat a földre. Stabilitás, racionalitás, nézni, mik a tények.


Még mindig túl sok történetet hallok rimánkodó, vágyakozó szerelmekről, megmagyarázva, hogy az a másik miért nem őt választja, vagy miért nem vállalja fel, miért nem kéri meg a kezét, miért nem tud kötődni, miért lehet megérteni, hogy megbántott, miért alkalmatlan a parkapcsolatra stb., s közben az évek mennek. Mennek. Megyünk kifelé …


Nincs más út ilyenkor mint venni egy mély levegőt és elemezni az életet. Teljes objektivitás. Mik a tények, rám nézve és a másikra nézve.


Én például felismertem másfél éve, hogy az istent látom az emberekben, nőkben és férfiakban meg főleg. Azt látom, milyen a Lélek, hogy néz ki a Szellem, és hát az valami leírhatatlanul gyönyörű. Könnyű is így szerelembe esni, mert ez az isteni minőség maga a Szerelem. Lelkünk ragyog, testünk fénylik, az emberi test szintje meg tudatszintekkel lejjebb, és hát idelent mégiscsak ez határoz meg minket. Az idegrendszer, az elme, és főleg, az önismeret. Hogy mennyire vagyok képes az arnyekaimat felismerni és integrálni. Aki erre nem képes, az emberi szinten nem tud fellépni az istenire.


Mióta ezt tudom, párhuzamosan figyelem az emberekben az emberit, és az istenit. A Lélek valahol a kettő között közvetít, és ha az isteni az erősebb, akkor a Lélek hangját meghallja, és akkor a Lélek boldog. Ha az emberi az erősebb, akkor a Lélek szenved, mert nem tudja feladatát és küldetését ellátni, és egyre távolabb kerül a saját testétől és a személyiségtől - ilyet sokat látunk. És néha ez a kettő felváltva mutatja magát, az meg teljesen normális.


Visszatérve a szerelmekre, tegnap és ma is kaptam egy választ a kérdésemre a témában és azt kaptam, hogy nagyon mélyen vizsgáljam meg a gondolataimat, mert azt teremtem. Olyan könnyű egy csalódás vagy nehézség után bevonódni és újra indítani egy matrixot a múltból, gyerekkorból vagy előző életből, és ilyenkor könnyű egy akár már megdolgozott új világból és teremtett jövőből is kiszakadni, és vissza zuhanni valami régibe. Na ilyenkor nem szabad hallgatni a szívre. Meghallgatni fontos, együttérezni vele, magunkkal, fontos, de nem azt csinálni amit kér.


Mert tudjátok könnyen lehet, hogy a szív is egy gondolatot követ. Mondjuk, hogy ki az Igazi, meg ki az Ikerláng, stb, és összetörik, ha nem sikerült. Na de a gondolat biztosan jó? Biztos igazunk van? Vagy csak igazunk volt egyszer a múltban, vagy igazunk volt eddig, de indult egy új karmakör, vagy mondjuk az most a tanítás, hogy minden eddigi ismeret csődöt mond, hogy ezek után tudsz-e hinni abban, hogy van még ennél is jobb végkifejlet?


Ha mélyen meg kell vizsgalnom a gondolataimat, találok ott olyat, ami korlátoz. Eddigi és jelenlegi utam végét jelenti.


De vajon lehet igaz az, hogy az én utam véget ért? Egész biztosan nem.


Ha ismertem és szerettem olyan embert, akiben biztos voltam, hogy számomra ő az Igazi, de vége lett, akkor ez valójában megtörténhet velünk? Ha nem választjuk a szenvedést, a hiányt, a boldogtalanságot és a szeretetlenséget, akkor ez megtörténhet?


Szerintem nem. Szerintem csak eljutottunk egy falig, ahol azt hisszük, az útnak vége van. Látom is magam előtt a falat.


És látom azt is most, távolabbról, hogy ez a fal egy díszlet.


Díszlet a színpadon.


Kié a színpad?


Ki írja a forgatókönyvet?


Ha Te, akkor változtass. Írd át úgy, hogy jó legyen. Ha más, mert nem nálad van a könyv, vedd el tőle. Te életed, Te könyved.


Vedd vissza az irányítást és ne dőlj be a karmának meg sorsnak meg istennek meg semminek se.


Annyi valóságunk van már, én ma reggel úgy cseréltem le a veszteség és magányosság mögötti hiedelmeket, hogy nyílt egy tér a szemem előtt ahol mindenfelé kapuk voltak és ahogy mondtam, mit szeretnék, úgy vitt a lelkem egyikbe be, másikon át, de közben nagyon nagyon sok kapu mellett elmentünk érintetlenül. Olyan volt mint egy számítógépes játék, egy élő mátrix. Aztán megérkeztem.


És azóta máris mutatja a Mező, a Tér, a változást.


Beszélj a sziveddel. Kérdezd meg, mire vágyik, mitől fél, mi fáj benne. Szeresd, öleld és vigasztald magad de kérlek, menj el onnan, ahol itt és most nincs szeretet, vagy van, de nem vállalnak fel, nem figyelnek az igényeidre, nem vesznek komolyan, nem adnak helyet az érzéseidnek. Ha szeretve vagy, egy ilyen lépés csodákat okozhat. Ha nem vagy szeretve, akkor meg menj. Menj el onnan és kezdj új életet. Önmagaddal. Minden más is: belőled fakad.


Keresd meg a Harcost Magadban 🌹


Szeretettel,

Anna Rose

5 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


Post: Blog2_Post
bottom of page