top of page
Keresés
  • Szerző képeAnna Rose

2023.12.19.


Nem volt könnyű év az idei sem, de egészen mostanáig - ami engem illet -, úgy éreztem, bírom, csinálom, jól csinálom. Erőmön felül, dehát olyan nincs; így inkább sikerként kezeltem, ha új képességeket fejlesztettem, vagy ha megcsináltam, végig vittem valamit. És volt ilyen, bőven. Mindig túlzott elvárásokkal voltam magam felé, mindig hiperkritikus voltam magammal - és másokkal is természetesen 🙂 de a mások szeretetteljes, megértő elfogadása is mindig könnyebben ment, mint a magamé. Tanulom ezt is. Tanulom szeretni, s jól szeretni magam. Nem büntetni túl szigorúan ha elégedetlen vagyok, nem elveszni túlzottan az anyai bűntudatban, nem túlvállalni magam terapeutaként. Nem belevonódni mások játszmáiba, nem hagyni magam kihasználni, felhasználni, s közben folytonos önvizsgálatot tartani, nincs-e mégis igazuk azoknak, kik sok mindenért engem okolnak, s főleg, végső kimerüléséig vizsgálni, nem hibáztam-e / túl nagyot, s időben észre vettem-e, ha igen, s kijavítottam-e anélkül, hogy újabb önbüntető szigorral kezdek vezeklésbe anélkül, hogy észrevenném…


Az Élet Nehéz. Nehezek a Beavatásai, és nehezek a fejlődés lépcsői, mert ahogy eljutunk valahova, valahogy egyszerre nő a bizonyosság a teljesség felé és a bizonytalanság a már meglévő tudással és ismeretekkel kapcsolatban, nálam legalábbis így van. Minél többet tudok, annál kevesebbet is. Ez az év megtanította, hogy minden lehet egyszerre igaz, s még annak ellenkezője is.


Mindig éreztem, mi Igaz és mi nem. Ki az és ki csak annak akarja mutatni magát. Magamat is annak éreztem, Igaznak, de már ebben is elbizonytalanodtam. Olyan sok minden történik és olyan intenzitással, hogy hónapok folytonos ön-keresése, folytonos küzdelme az árnyék részekkel, a múlttal, mely valamiért nem múlik; a jövő tervezésével, mely naponta változik; a jelen pillanat megéléseinek szándékával, mely a dimenziók és különböző valóságok összemosódásával egészen különleges kihívás elé állít minket; a test fájdalmas kiáltásaival, mely már megpihenne igazán és mégis inkább, erősíteni kell… ezt a mondatot sem tudom befejezni, mert nincs vége. Semminek sincs vége, és mégis: mindig, mindennek, egyszer vége van.


Szerettem mindig a téli, adventi időszakot, de az elmúlt két hét számomra maga volt a pokol, koviddal, melyről 3 éve én magam írtam, hogy nem létezik, extrém félelmekkel, melyek hiába a mátrix és a szürkék és a teremtett vírus játéka az agyunkban, egy lázas, megfáradt test nehezebben veszi fel velük a harcot és ami ennél is borzasztóbb: valahogy ezt is én csináltam magamnak. Ördögi kör ez, mert ahogy a Menny, úgy a Pokol is bennünk lakozik. Bennünk és körülöttünk. S hiába tudjuk mi a valóság, ha van bennünk olyan hiedelem, séma, program, bármi, mely erősebb a tudatos szándéknál.


Ma, amikor a teljes sötétségben vezettem a Budakeszi úton két erdő között, olyan ködben, olyan sötétben, hogy egy méternél tovább semmit nem láttam, hangosan megkérdeztem, lehet-e még vajon ennél is sötétebb?? S csak itthon vettem észre, hogy a szemüvegem helyett (amit csak vezetéshez használok, szürkületkor vagy este), a fekete sötétített napszemüveget viseltem végig, az úton!


Azt hiszem ez az a pont, ahol letagadhatatlan, milyen elképesztő módon szivatjuk magunkat olykor, ami persze lehet vicces és lehet komoly ébresztő is teremtéseinket és valóságainkat illetően. Mert azt hiszem, hogy segítséget kérek, de hogy mit fogadok el ebből valójában, hogy mit teszek öntudatlanul valójában, az más kérdés.


Így jöttök el Ti is sokszor hozzám. Segítséget kértek de a Lelketek nem engedi, vagy még inkább, az elménkben, a tudattalanunkban tárolt és futtatott programok, hiedelmek nem engedik elfogadni.


Önsorsrontás, így hívja a séma terápia. Ami egykor életet mentett, most életet tesz tönkre. Kicsit voltunk, védtelenek, a gondolkodásunk pedig korlátozott. Felnőttként ez magától nem tud megváltozni, de felnőttként fel tudjuk ismerni, ha önsorsrontó módon történik az életünk. Történik … mert történtetjük.


Nehéz nem haragudni magunkra ilyenkor. Nehéz nem ítélkezni, nem bántani, hogy megint mit teszünk magunkkal. Nehéz nem félni ilyenkor, mi jöhet még?! Ó, a tudatalatti hatalma …


Levettem a szemüveget. Leveszem a szemüveget. A sötétített fekete üveges trauma szemüveget. És ha még kint oly sötét is van, Bent van még Fény. Néha beletesszük magunkat a legsötétebb helyzetekbe, mert amíg van elég a fényesből, hajlamosak vagyunk oda figyelni, a “jó” irányba. Elfordulni a nehéztől, a nemkívánatostól, a sok önmunka mellett muszáj szelektálni, s majd később azt is meg kell oldani - de nincs később. Most van.


Ez van. Feszített tempó van. S ha egyetlen élet ideájában gondolkodunk, bírhatatlan.


Tudom, hogy vártok, érzem, írtok is, kérdezitek, mi van velem, hát ez van: én is várom vissza, Magamat. Megértettem, hogy nem csak előhoztam azokat a részeimet és főleg, működéseimet, melyek még segítségre és korrekcióra szorulnak, hanem el is tűntettem azokat, amik egészségesen tartanak, melyeket tanítóként, segítőként működtetek.


Felemelkedési folyamat, juhuu 🥴😅

Haladunk …


Ti hogy vagytok, hogy élitek meg a Sötétet? Hová vetül a Fény, Mi került már Napvilágra?


Szeretettel,

Anna Rose


0 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comentarios


Post: Blog2_Post
bottom of page