A düh mindig fájdalmat takar. Megvéd. Jogos, nem jogos, de mindig fájdalom van mögötte. Olyan jól be tudjuk biztosítani magunkat a fájdalom elkerülésére, hogy észre sem vesszük sokszor, hogy esetenként egy régóta fennálló dühös állapot tudattalanul valóban a mi ragaszkodásunk (s ilyen módon a helyzet, ami újra és újra kiváltja, akár lehet a mi tudattalan eszközünk a fenntartására); mert így nem kell érezni azt, ami alatta és mögötte van.
A düh megvéd, erőt ad, cselekvővé tesz, aki pedig képes cselekedni, az nem áldozat.
Az áldozat az, aki nem tud cselekedni, nincs is ereje, s valóban - ereje a dühében van, de azt elnyomja, letiltja, nem ad jogosultságot rá magának sem. Akinek a düh megélését és kifejezését letiltották, annak elvették az erejét is, aki ilyen tiltás alatt él folytonosan, az életerejét is letiltja, kontrollálja. Aki folytonosan kontroll alatt tartja a dühét, az az életenergia áramlását akadályozza meg önmaga számára, ezzel kialakítva végső soron egy depressziós, apatikus, gyakran szerfüggő, életről lemondott, önsorsrontó állapotot. Sokszor valóban halkszavúak, mert már hangjuk sincs, színtelenek, alig vannak az életben.
De az elfojtott düh nem tűnik el, az önmagunk ellen folytatott élet-ellenes cselekedet nem marad következmények nélkül és a test, a lélek, a szív, egy idő után fellázad. Autoimmun, rák, szív- és vérnyomás problémák, ételallergiák, balesetek, stb.
Aki a dühétől elfordul és lemond róla, tulajdonképp az életről mond le. Megszületni sem lehet düh nélkül, aki nem engedi szabadjára az agressziót a szulocsatornabol kifelé jövet, az beszorul és meghal. Az élethez szükségszerűen kell az agresszió, a düh, ami erőt ad és cselekvésre buzdít.
Ám ha ez megvan, ha túléltük, ha cselekedtünk, ha tettünk magunkért, ha már biztonságban vagyunk … akkor jöhet a gyászmunka. Megvizsgálni, mi van a düh mögött. Miért nem szűnik meg, miért nem múlik el. Mi az a fájdalom, amitől óvni akar, amitől véd, ami inkább dühítsen, mintsem meg kelljen élnem, hogy mi történt velem.
Hogy mit tett az a másik, velem, amit nem tudtam még mindig feldolgozni. Mi fájt annyira, hogy alig bírtam túlélni, de megtettem, sikerült, és most biztonságos helyről vissza nézhetek, mit is éltem túl.
A fájdalom előtör, a düh megszűnik. Megjelenik a szeretet - ami sérült. Az árulás fájdalma, a hiány, a be nem teljesült vágyak, be nem tartott ígéretek, csalás, hazugság, átverés okozta bizalomvesztés. Kihasználtság, felhasználtság, naivitás talán. S végül a mi szerepünk is: hogy mindez tudható volt, sejthető volt az első perctől kezdve. Ha nem is az elsőtől, de valamikortól biztosan. És akkor nyomtuk el magunkban először a belső hangot.
És ez a pillanat volt a Düh első megjelenése.
Innen indul az önbántás és önpusztítás.
…………..
Nehéz megtalálni a mai kor emberének, mikor mina feladat. Megbocsátani és szeretni, kegyelmet és esélyt adni másnak; Vagy felismerni a valódi szeretet hiányát és önmagunk elárulását a szeretet nevében - csak mert kapcsolódni vágyunk és remélünk, mert tudjuk, az elvárt úgysem létezik, és így adunk teret a méltatlannak.
Vajon hol van az egészséges közép? Hol van a helyes mérték?
Igaza van-e a nőnek, ki egyetlen részeg estén történt félrelépését nem bocsátja meg a férfjének, és felbont egy családi rendszert amiben mindenki tönkremegy, s évek múltán ô hal meg rákban? Vagy igaza van-e annak, ki tudatossága révén megbocsát és éveket, évtizedeket dolgozik magán és párkapcsolati mintáján azért, mert tudja, semmi nem történik tőle függetlenül, de végül már azt sem veszi észre, ami Mindenki számára nyilvánvaló: feladta önmagát és a teljes valóságát?
Hol van a határ a józanság és a szeretet közt, és miért nem működik akkor sem, ha úgy gondoljuk, megértettük a lényegét?
Mi van, ha a mai kor embere átjáró és híd a két világ közt, ami épp meghal - bár még küzd és pusztít - és az új között, mely majd csak 300 év múlva érkezik meg igazán?
Mi van, ha ez csupán egy pici élet a sok közül, fontos vállalás az inkarnációs vonalon, önfeláldozás egy későbbi, jobb életért?
Ez mind lehetséges. De én azt is hiszem, hogy ezt a gondolatsort és lehetőséget fel kell ismerni. Bele kell érezni, mi van, ha ez igaz. Mert akkor észbe lehet kapni és azt mondani, nem, köszönöm, többé senki kedvéért nem akarok önfeláldozni. Még tudattalanul sem. Az új világért sem, meg senkiért sem.
Jól akarok élni, hasznos, fontos, értékes tagjaként a világnak, de nem áldozom fel önmagam már senkiért.
Én ezt választom és ezt szeretném. Ebben hiszek, hogy ennek van ideje. És ha mindenki ezt választja, de legalábbis egyre többen, akkor a 300 év máris 30. Az azért nagyon nem ugyanaz.
Áldás az Úton,
Szeretettel,
Anna Rose
Comments