Ülök a teraszon és próbálok rájönni, mit érzek, kit érzek, miben vagyok. Órák óta figyelem, hogy valami folyamat – mint mindig – megint megy bennem, de nem akarok foglalkozni vele. Elég már a tudatos jelenlétből, ami mindig a múltba visz, elég már a karmából és tisztulásból. Erőltetem, hogy ne úgy működjek, ahogy én működöm, hogy ne az legyek, aki vagyok, hogy más Életem legyen, mint amit választottam, hogy másként éljek, mint amire születtem. Pedig, nagyon szeretek Az lenni, Aki Vagyok, csak a Világ nem kompatibilis velem. Végülis, kettyósok vagyunk mind, mondták az elvonuláson a Lányok, és nem is tudták, hogy Fénymunkási küldetésem kulcspontja az őrültek megsegítése, azoké az őrülteké, akik a mai „normális” világban őrültnek és bolondnak számítanak. Mint én is.
Mennyit féltem az őrülettől, Istenem, hány évembe telt, hogy megfejtsem a félelmeim okát, s csak most kezdem megérteni, hogy nem lehet megoldani azt, ami nincs, főleg ott, ahol minden fordítva van…
Mert ugye, hitrendszerekben, meg úgy eleve, rendszerekben, jók vagyunk. Megítélni, mi normális, és mi nem. Egy olyan bolygón, ahol még néhány évnél tovább nem gondoltak semmiről sem ugyanazt. Egy bolygón, ahol régen őrültnek hittek, ha azt mondtad, a Föld nem lapos. Ott, ahol ártatlan családok millióit mészárolták le, mert valami más fajnak tekintik őket, mint a normális. Ahol szokás volt boncolás után szülést levezetni, kézmosás nélkül. Ahol a pszichiátria nem ismeri el a Lélek fogalmát. Ahol a szülések programozottak, de már a fogantatás is lombikban történik. Ahol kísérleti génmanipulációs injekcióra kötelezik az embert. A szabad embert. Ahol az országunk mindig egyre jobban teljesít. Hagyjuk is.
Teljesen másról akartam írni, de ezt meg már megszoktam. Áramlok azzal, ami van. Valaki ezt is bizonyára, olvasni akarta. Megérkeztem már oda az évek alatt, hogy semmilyen cselekedetem miatt nem tudom igazán rosszul érezni magam. Mármint, tudom, mert tényleg tudom, hogy mindennek helye van. Hogy minden, amit mondok, teszek, vagy épp amit nem mondok és nem teszek, úgy van jól, úgy van rendben. Nincs köze a cselekedeteimnek, és főleg a megnyilvánulásaimnak, a kommunikációmnak ahhoz, hogy a környezetem és a mások, hogyan reagálnak. Nem ezért mondok vagy nem mondok bármit. Nem azért vagyok őszinte, mert ezzel el akarok érni bármit, hanem azért vagyok őszinte, mert nem tudok nem az lenni. Már nem. Azért vagyok őszinte, mert számomra ez jelenti a Biztonságot. De erre én magam is csak pár napja jöttem rá, mikor húztam egy önismereti kártyát ami kérdez, és azt kérdezte, mit jelent számomra az őszinteség. És én fél órát tudtam beszélni arról, mi mindent jelent, és végül én magam döbbentem meg a legjobban, hogy az őszinteség számomra az egyetlen, ami Valódi Biztonságot jelent.
Az az ember, aki őszinte, képtelen bántani. Azért, mert tényleg mindig, minden mögött a szeretet van. És persze, a szeretet hiánya. A szeretetre vágyás. Hogy ki hogyan éli túl szeretet nélkül, nos, van, aki áldozattá, más pedig, tettessé válik a saját későbbi életében. Arra gondoltam, mikor azt mondtam, számomra az Őszinteség egyenlő Biztonság, hogy mondjuk megállja-e a helyét ez a gondolat akkor is, ha valaki esetleg, meg akarna ölni. És elképzeltem, hogy valaki azt mondja, de tényleg őszintén, a szíve legtisztább őszinteségével, hogy most meg akar ölni. És nem tudtam elképzelni. Mert ilyen egyszerűen nincs. Aki képes kapcsolódni a valódi érzéseivel, a szándékai mögötti tartalommal, mondjuk egy gyilkosság gondolata mögötti kiváltó okkal, rá fog jönni, mi fájdalom, hiány, düh, tehetetlenség vagy kétségbeesés, esetleg gyűlölet vagy irigység van. És amikor valaki rádöbben a benne lakozó mélységre, akkor megváltozik benne valami, és ha az őszinteséget választja még akkor is, akkor nem fog tudni ártani.
Tudom, hogy ez most megint túl van a normalitáson, de én értem. Értették azok is, akikkel beszélgettünk erről és ha valaki ezt nem érti, vagy nem ért egyet, attól még nem bizonytalanodom el abban, hogy számomra ez érthető.
És mégis. Ha szeretetről, szerelemről van szó, úgy el tudok bizonytalanodni. Hát ezen gondolkoztam el, miért, és ezért ültem le írni.
21 éves voltam, mikor egy különleges és mélységesen szép Angyali szerelem talált rám, azóta sem éltem meg ahhoz hasonlót. Az a fiú akkoriban külföldön tanult és csak hétvégékre járt haza. Mi hétköznaponként órákon át telefonáltunk, és csak beszéltünk, beszéltünk, mindenről. Úgy hiányoztunk egymásnak, ha nem lehettünk együtt, hogy csak azért nem fájt ez a hiány, mert csupa izgalom és izgatottság volt a délelőtt, hogy aztán délután csörögjön a telefon, és éjszakáig beszélhessünk. Emlékszem, épp a villamoson ültem és rám szakadt a hiány fájdalma. Akkor is gondolkodtam már sokat, és mivel én még azelőtt senkit úgy nem szerettem, azt hittem, úgy raktam össze, hogy a szerelem mértéke tehát a hiányban mérhető. Ez amolyan egyértelmű tény lett számomra. Később persze, lett ebből bőven bajom, mert ha a szerelem mértéke a hiányban mérhető, akkor vagy az van, hogy nincs hiány – de akkor nincs szerelem se; vagy az van, hogy hiány van, de akkor meg szenvedés van. Volt persze a történet mögött elvesztett iker, megölt vőlegény és elveszett férj az ősök között, beteljesületlen szerelemek garmada anyai és apai ágon egyaránt, és sok sok előző élet, mind a szerelemben elveszve, a hiányban, fájdalomban, veszteségben, őrületben…
De van mindezeknél egy sokkal, sokkal fontosabb mintázat is. A szüleim elérhetetlensége érzelmileg. Az ő generációjuk, az ő működésük, az ő hitrendszereik egészen mások voltak, mint az enyémek, és én még csak akkor születtem, mégis hoztam magammal, érző lelkemmel és emlékező tudatommal. Számukra a biztonságot az élelem, a meleg ruha és a biztos otthon jelentette. Ha volt hol lakni, volt mit enni, ha nem váltak el a szülők, ha volt iskola, akkor volt minden. A szeretet azonban, elérhetelen volt. Az, ami számomra szeretet, az számukra mélyen eltemetett hiány volt, és túlélésként a teljes tagadást választották. Az őszinteség, ami számomra a biztonságot jelentette volna, megértést a különbözőségekben és érzékelésemben, tiltott volt. Így én egész életemben szorongtam és féltem, és később pedig, mikor erre már tudatos voltam és sehogysem tudtam megszüntetni, bántani kezdtem miatta magam.
Hellinger eredendő szeretetnek hívja a családban tapasztaltakat. Az érzékeny lelkek számára a fizikai szükségletek kielégítésének megélése önmagában nem jelent szeretetet, s mikor megkérdezem, ki miből érezte, hogy szerették a szülei, a legtöbben nem tudnak semmit mondani azon kívül, hogy tudják, hogy szerették őket. Őszinte leszek, akárhány kliensemet kérdeztem meg, még egyetlenegy sem tudott közülük válaszolni!
Csak oda akartam ezt az írást elvinni, hogy sokan azért vannak magányban, hiányban, várakozásban, mert számukra is a szeretet fogalma valójában, a hiány fogalma. Mert akinek még gyermekként betöltődött a szeretettség érzete, akinek betöltődött az intimitás, a biztonságos kötődés és bizalom érzete az idegrendszerébe, a tudatos és tudattalan működéseibe, az ezt éli mindig, minden körülmények között. Akkor is, ha egyedül van, és akkor is, ha nem. Aki viszont nem ezt élte, az hiányt él meg, akkor is, ha egyedül van, és akkor is, ha nem. Ez utóbbi a társas magány, előbbi pedig az ok, amiért mindig csak várja az Igazit.
Az elvonulást a barátnőm, aki szervező is volt egyben, azzal zárta, hogy végre úgy megy innen haza, hogy senki nem fog neki hiányozni. Ez mélyen elgondolkodtatott. Én is így jöttem haza, és minden programomat így zárom. Nem fáradtan, csak úgy, hogy vége van, és de jó, hogy vége van, mert bennem is vége van. Oda adtam mindent, amit akartam, és amit kellett, és megkaptam mindent, amit akartam és amit kellett, és nincs bennem és senkiben sem, hiányérzet. Mindenki megkapott mindent. Nem marad elvárás, nem alakul ki függés. Jó együtt, de jó egyedül is. Én én vagyok, Te te vagy, Mi Egyek vagyunk, és ez Mind Igaz. A Szellemiben mindig Együtt, a fizikaiban, hol így, hol úgy, a szívünkben pedig Rendben.
A Mi Feladatunk, hogy átszeressük Magunkat, ÖnMagunkon keresztül, szeretni tanítsuk egymást, és jól szeressük egymást, mindenfajta kapcsolatainkban. Feladatunk az is, hogy a Határokat kiépítsük, mert általánosan, vagy nincsenek, vagy védekezésből, csak azok vannak. Rugalmas határtartás és valódi szeretet, és a sok mintanélküliségben egyetlen Iránymutató van: az Őszinteség a kommunikációban, és a Szeretet a Szívünkben.
Áldás kísérjen Minket,
Szeretettel,
Anna Rose
Comentarios