2023.08.13.

Azt hiszem, a létező legnehezebb létállapot az ember és minden létező számára az a gondolat, hogy nincs Isten. Aki nem hisz, egyáltalán nem hisz, az nem is tudja már, miről beszélek. Én magam sosem voltam semmilyen vallás vagy felekezet részese, de emlékszem, mikor az addiktológiai vizsgámra készültem, olvastam egy tanulmányt a szerfüggőkről, és kiderült, hogy a legveszélyezettebbek azok, akik sem a családjukban, sem más közösségekben nem találtak Otthont, vagyis Összetartozás érzést, és ilyen módon, még egy rossz vallás is jobb, mint a semmi, mert az ember érzi, hogy tartozhat valahova. És aki tartozik valahova, az nem próbálja sem pótolni a hiányt, sem nem akar elmenekülni a valóság elől.

Nem tudom, miért írok ma, most, éppen erről, de érzem, hogy írnom kell. Fentről kérik.

Sokat foglalkoztam az elmúlt években az öngyilkossággal, szuiciditással, magánnyal, mélyről fakadó szomorúsággal, apátiával és élni nem akarással, mert érteni akartam. Emlékszem, mikor még én magam is családállítónak képződtem, de még ingatlanközvetítőként is dolgoztam, elmentem egy állításra, hogy miért nincs sikeres üzletkötésem hónapok óta. Emlékszem, így fogalmaztam, elfolynak az üzleteim az utolsó pillanatban. Ahogy ezt kimondtam, a pszichológusom vért látott folyni mindenhol és azt kérdezte, részt vettem-e valami szellemidézésben. Dehogy vettem részt ilyeneken, de határozottan állította, olyan érzése van körülöttem, mintha halottakat idéztem volna. Visszakerestem emlékeimben, mikor kezdődött a sikertelenségem és az utolsó lakás, amit árultam de végül mégsem adtam el, egy ötödik emeleti belvárosi ingatlan volt, ahonnan a tulajdonosa kiugrott az ablakból és szörnyethalt. És akkor nagyon elszégyelltem magam, mert úgy meséltem róla, hogy na, onnan én is kiugrottam volna, olyan borzalmas energiája volt a lakásnak. A pszichológusom azt mondta, ilyet nem mond senki sem véletlenül. Viccből pláne nem. Azt mondta, a témám a szuiciditás. Felállítottuk és döbbentem szembesültem vele, hogy igaza van. Azt mondta, semmi baj, előfordul az ilyen, ő is volt öngyilkos, már kétszer is. Gyógyszereket vett be, mert megcsalta a férje. Tudja, milyen, ha meg akarok halni. Tiltakoztam, hogy én bizony nem, de a Mező az nem hazudik, én pedig jobban vonzódtam az öngyilkosok köreibe, mint bárhova máshova. Azt mondta, csak bátran, menjek. A szívem is majdnem megállt, hogy mi, na, ezt csak így? Menjek és álljak be az öngyilkosok körébe? Azt mondta, igen.

Megtettem. Féltem. Féltem, mert életemben először éreztem, hogy mennyire hív az a hely. Hogy igazából semmi sem érdekel, csak Az A Hely, és Ők, akik mind ott vannak. Sorsközösséget, szeretetet éreztem. Azt éreztem, értem és érzem őket. Odamentem hát, és leültem. Egy ideig azt éreztem, végre, haza értem. A terapeutám szelíden és nyugodtan mosolygott, nem mondott semmit. Pontosan tudta, mi következik. Egy idő után a holtak elkezdtek kirugdosni onnan. Mert nem volt ott helyem. Fájt. Kirekesztettek. Oda sem tartozom. Oda SEM. Eljöttem, mert éreztem, hogy Igaz. Nem volt ott semmi keresnivalóm, de nem tudtam, akkor mégis, hol. Emlékszem, akkor bejött a térbe valaki, az akkori vőlegényem. Ez most jut csak eszembe, ilyen sok év után. Miatta, volt kedvem. Maradni.

Azóta nem félek a Haláltól, nem félek, ha azt érzem, valaki menni készül. Számtalanszor mondtam ki, szembesítettem embereket azzal, hogy mondataik, szavaik mögött öngyilkossági szándék rejlik. Behalok, meghalok, megpusztulok, de a legtöbben csendben kérnek: Valódi segítséget. A Lelkük hozza őket, mert elindultak már a Halálkapu felé. Azok közül, akik nem voltak még betegek, mind életben maradtak, megfordultak, mert hittek nekem, mikor megéreztem, hogy menni készülnek. Legutóbb valaki a gyerekkorát szerette volna felállítani, de azt éreztem, ha nem jól választok témát, egy hét múlva az illető meghal. Nevetett, de szemében mélység volt. Azt mondta, esze ágában nincs meghalni, de bízik bennem, és ha én azt mondom, ez a téma, akkor legyen ez. A Halál már körbefonta addigra, és én nem engedtem haza, míg hangosan ki nem ordította könnyek közepette, hogy az Életet választja. Mind őt öleltük és szerettük közben, és Kegyelmet kértünk, és Istent. Hogy találja meg, Magában, Fent, és kapcsolódjon vele újra. Az apja helyett – aki sosem szerette.

Aznap éjjel szívrohama volt, két nap múlva Írta meg. Megműtötték, nehéz volt, de sikeres. Éppen Nagyszombaton történt mindez.

Felismerem, ha valaki menni akar. De nem találkoztam még olyannal, akinek valóban, lejárt az ideje. Az Időnk ugyanis, sokkal több, mint amennyit felhasználunk belőle. Sokan mondják, hogy nem lehet hibázni és hogy minden úgy történik, ahogy kell. Ez nem igaz. Ha igaz lenne, nem itt tartana ez a világ. Boldog és egészséges emberekkel lenne tele, a Föld virágozna, a természet mindenhol körül ölelne, nem lenne ennyi magányos, kiégett, mindenféle függőségekbe és őszintétlenségbe menekülő ember. Lemúria idején, 700-800 évig élt egy ember. A mai ember épphogy kibírja néhány évtizedig, és alig volt benne boldog.

Képletünkben a Cheiron aszteroida jelöli az Isten elleni lázadásunk, az első karmikus elcsúszásunk helyét a galaktikus múltunkban, azt, amiért végülis itt vagyunk a Földön, hogy vezekléssel, szenvedéssel törlesszünk, megbánjunk, megtanítsuk magunknak, hogy miért volt hiba letérni az Ösvényről, mely valódi Sorsunk és Utunk volt valaha. Vagyis, le lehet térni az Útról, hisz már letértünk annyiszor, és mégis, még mindig azt szajkózza mindenki, hogy nem lehet hibázni mert minden tanulás, meg mindenki a saját ritmusában halad és úgyis az történik, aminek kell. Én ma is részt vettem egy ilyen Cheiron seb gyógyításon, már nem először; s mégis, találtam benne újat, Égi múltam eredendő fájdalmát, amivel ma is bánthatnám tovább magam, mert életem vonalát arra a történetre fűztem fel, és minden földi élet, mely vezeklésre épül, NEM SORS-SZERŰ, mert a Sors-szerű Az, ami valóban Istentől ered, Ő pedig nem várja el egy gyermekétől, sem, hogy szenvedjen. Mi várjuk el magunktól. Mi büntetjük meg és bántjuk magunkat egykori vagy többszörös eltévelyedésünkért, és mégis, újra és újra megteszi az ember, hagyja, hogy fellázadjon egója és emberi akarata az Isteni ellen; és erre mondja a legtöbb tanító, hogy így van rendben. Nem, nincs Rendben.

Azok, akik végül öngyilkosok lesznek – merthogy innen indultam -, egy dologban mind közösek. Nem Hisznek Istenben. Nem hisznek Kegyelemben, Könyörületben, és nem hisznek abban sem, hogy Minden Rendbe jöhet, ha átadják Magukat a Felsőbb Hatalomnak, mely NEM Büntet, nem Ítél, akkor sem, ha helye volna. Mert bűnösöknek is jár a Kegyelem, de aki nem Hisz, az elfogadni sem tudja azt, mert nem hiszi, hogy van Kitől…

Az öngyilkosok képviseletében olyan ürességet éreztem, amire nincsenek szavak. Ott, nincs semmi. Tényleg nincs semmi, csak végeláthatatlan sötétség és üresség, és magány. Nincsenek gyökerek, sem lefelé, sem felfelé, és nincs kapcsolódás oldalra sem, senki felé sem. Egy olyan állapot, ahol nem maradt semmi sem. Közöny, apátia, minden mindegy, csak legyen vége.

De nem lesz vége. Az öngyilkosok számára sokáig nem lesz vége, sőt, nagyon hosszú út kezdődik számukra az asztrális terek időtlenségében. Az élővilág fájdalma elől elmenekülni oda, hol már meghalni sem lehet, nem érdemes…

Ma sokan éreznek elvágyódást. Sok Lélek ébred olyan ősrégi befagyott, hibernált állapotokból, mint Lemúria, vagy a Nagymacskák, vagy a Bálnák és Bukott Angyalok tudatvesztett állapota, vagy az Egypitomi bukások és beavatások hatása, és jön ehhez az ébredéshez fájdalom, kétségbeesettség, zavarodottság, halálvágy vagy halálfélelem, mert a Lélekrészek, akik épp visszatérni készülnek, valóban most ébrednek, és sok feldolgoznivaló folyamat most kezdődik csak el. Hatalmas létszámban mentettünk csoportokat az elmúlt hetekben az Aghora tagjaival és a hatás már erősen érezhető. Így Nektek üzenet most ez, tartsatok ki, jöhetnek fizikai tünetek, mélységes szorongások és felismerés, emlékezés nélküli megérkezések és megértések a Lélek számára, de az elme, az ego most megijed.

Ha van Hited, ha elhiszed és Tudod, hogy Minden Rendben van, hogy minden Érted történik, hogy Felemelkedés van, és tudod azt is, hogy megteszed a részed, meglépted, megléped újra és újra, amit kell, és úgyis tudod, mit kell… nem az elméddel, a szíveddel…

Ott van Minden válaszod.

Együtt Vagyunk 🌹🧚‍♀️

Szeretettel,

Anna Rose