Sokan félnek a magasabb dimenziós érzékeléstől. Ők azok, akik valójában már ebben az életükben is tapasztaltak dolgokat, láttak, hallottak, érzékeltek, s lelkük és tudatuk mélyén mindvégig érezték, hogy a világ több annál, mint amennyit mondtak róla. Ez az emlék hívja őket, nem hagyja őket egyszerű tudatlanságban maradni, de a tudást és képességek újra aktiválódását sem merik választani, mert a félelem az őrülettől, konkrétan a megőrüléstől, vagy az élmények feldolgozhatatlanságától, attól az érzéstől, hogy “nem bírom el”, sokáig túl erős.
Ezért visszatartják önmagukat valójában, önmaguktól. A tapasztalástól, az Igazságtól.
Mert akkor kiderülne, hogy ők is “valakik”. Ők is rendelkeznek emberfeletti, természetfeletti képességekkel. Ők is láthatják a jövőt, utazhatnak az időben, beszélgethetnek a növényekkel, a szellemi lényekkel, jószándékú földönkívüliekkel. Lehetnek telepatikus képességeik, akár képesek lehetnek tárgyakat mozgatni a térben és időben.
A lehetőségeink korlátai mindig mi vagyunk, és nem is szabad gyorsan és nagyot ugrani ebben. A tudatfejlődés, tudattágulás folyamata ijesztő tud lenni minden szintugrás küszöbén, ezért nélkülözhetetlen a biztonságos tér, a saját ritmus és egy megtartó vezető, segítő, barát, vagy családtag támogatása. A hirtelen, felkészületlenül érkező szertartások és Beavatások hatásai egyszerre veszélyesek
és felelőtlenek - másokra nézve is, sőt, úgy főleg!
De …
Ahogy írtam, azok félnek igazából, akiknek már van tapasztalata, emléke. Vagyis rendelkeztek spontán bizonyos képességekkel, amik minden bizonnyal le lettek tiltva, vagy saját maga, vagy a környezet által. “Mert az nincs is. Mert olyan nincs is, ott nincs is semmi”.
Ha valaki az első élményei hatására, főleg ha már így születik, elutasításba, tagadásba, megszégyenítésbe, félelmek esetén pedig magányba kényszerül, akkor képességeit letiltja, mert másként nem tudja feldolgozni az elméje a saját Maga által tapasztalt valóság - mely számára a Realitás-, és a mások által elmondott valóság közötti különbséget. Kénytelen így elfogadni egy másik realitást, ami viszont számára ellenkezik a saját tapasztalataival.
Így válik ketté a tudat, és lesz a valóságból hazugság, a hazugságból pedig, általánosan elfogadott igazság. Ez a társadalmi mérce, ez a családi és iskolai hitrendszer, és megtanuljuk gyorsan lehasítani az érzékelést.
De a test sosem felejt, a Lélek pedig kiabál és számtalan szorongás, pánik, szomatikus tünet, álmatlanság, stb lesz abból, hogy csak nem merjük érezni azt, ami van. Mert attól félünk, hogy akkor megőrülünk.
Ha pedig a valóságunk különbözik mindenki másétól, akkor bizonyára nem vagyunk normálisak, és az elfojtások tudnak akkorára nőni, hogy azt érezzük, megőrülünk. Mert amikor a tudattalan fellázad és dobálni kezdi a múltat, amikor elárasztanak a multidimenzionális tapasztalatok, amikor egyre többször érezzük, hogy nem tudjuk, hol vagyunk és kik vagyunk hirtelen, látunk valamit de nem merünk hinni a szemünknek mert nem tudjuk feldolgozni, most jön a lényeg:
Nem feldolgozni nem tudjuk, csak a kreált / tanult hitrendszer, miszerint ez nem lehet, nem igaz, nem történhet meg, ad egy tiltást a valóságra, és azt meg tudjuk, hogy aki nincs a valóságban, az megőrült.
Az ember spirituális lény, a spirituális fejlődés pedig elkerülhetetlen. A fejlődést tovább megállítani nem lehet, a dolgok maguktól történnek, nekünk pedig van lehetőségünk megnyitni magunkat a tudati gyarapodás és növekedés felé.
Ha elfogadjuk, hogy spirituális, multidimenzionális lények vagyunk, akkor ugyan, már hogyan is ne bírná el a tudatunk annak minden mozzanatát? Ebben semmi logika sincs. Ami spontán, magától, eredendően van, vagy fejlődik velünk, azt elbírjuk. Növekedünk vele és általa. A valamikori tiltás vagy elfojtás az, ami nem engedi a tapasztalást természetes útján megtörténni.
Ilyen esetben épphogy nem a további letiltás, hanem a megengedés fogja a félelmeket megszűntetni, de ehhez biztonságos, szeretetteljes tér kell. Azért, mert valójában a sérülés, a trauma, a félelmek forrása nem maga az élmény, hanem a környezet elutasítása a megtapasztalt valóságunkra.
“Az ember végül abba őrül bele, hogy nem hiheti el Azt, ami Igaz, és el kell hinnie azt, ami nem igaz.”
Anna Rose
Comments