Életünk minden pillanata tanulási folyamatok láncolatának egy darabja. Minden megérkezést és lezárást követ egy új kezdet, s milyen hajlamosak vagyunk azt hinni, újra és újra, hogy egy ciklus befejeztével már nem kell számítanunk újabb nehézségekre, akár csak azért, mert azt tanultuk, hogy a munka elvégeztével learathatjuk és élvezhetjük annak gyümölcsét, akár azért, mert még mindig olyan hitrendszereink vannak, és ez még a jobbik eset, ahol azt várjuk, ha mindig csak a Fényt választva feljebb és feljebb vándorolunk, akkor egyszer véget ér a szenvedés.
Ez egyébként igaz, mindkét hitrendszer igaz, és a szenvedés valóban, egyszer véget ér. Értelmezés kérdése csupán. Hiszek benne, hogy nincs fejlődés fájdalom nélkül. Fájdalom pedig, nincs szenvedés nélkül. Jézus sem mosolygott, míg keresztre feszítették, és akkor sem, mikor pontosan tudta, mi fog vele történni. Félt, míg az emberi része megérezte Sorsának erejét. De nem veszítette el Hitét, abban, hogy ami vele történik, az Rendben van.
Vannak vállalásaink, főleg a mai időkben, elég sokunknak, de mégis nagyon keveseknek az egészből… akik sorsa különb utat jár az egyszerű halandóénál. Magunkat, éppen ezért, bárki máshoz hasonlítani, teljesen felesleges. Mások tanácsát pedig megfogadni, akkor, amikor van már belső, tiszta hangunk, kimondottan kártékony és ártalmas. Ezt is persze, tanuljuk sokáig. Mindig tanulunk, mindig, minden tanulás.
Az én életem akkor változott meg – az én számításaim szerint -, amikor megértettem, hogy minden szenvedésem mögött a saját bűntudatom állt. Ahogy a Csillagnemzetségek tanításai nevezi: az Isten elleni lázadásunk. Senki sem emberként kezdte életét a világban, és kötve hiszem, hogy van köztünk olyan, aki első inkarnációját éli manapság. Egész biztosan, ez nincs így. Olyan viszont van, hogy teljesen különböző tudatszinteken érkezünk, és vannak lelkek, akik régebben vannak már úton a nagy többséghez képest. Azt gondolom, a ma élő igazán öreg lelkek magas tudatossággal érkeztek, mert ez a feladat, ami a mai felemelkedési folyamatot célozza, Bölcsességet és Alázatot, Tudást és Kitartást kíván. Ha nincsenek ehhez olyan Pillérei az emberiségnek, melyek tudatossága eltér a nagy többségtől, akkor vezetők sem lennének, akik utat mutatnak azoknak, akik még nem is emlékeznek arra, hogy kereshetik magukban a Fényt.
A mai spirituális társadalom szennyezettebb, mint valaha, ezt mára elfogadtam. Azon is túl vagyok, hogy miért nem megyek már szinte sehova, de még azon is, hogy magamat akarjam emiatt rendbe hozni vagy meggyógyítani. Tényleg igaz az, hogy ha valami nagyon nem megy, nem kell erőltetni. Megengedni, hogy nem megy, és megnézni, mi van ott, alatta, minimum két irányba visz. Kiderül, hogy azért nem megy, mert nem nekünk való, nem akarjuk, nem is vágyunk rá. Ezt felismerni és megengedni, hogy nem teszek olyat magammal többet, ami rossz érzést okoz, felszabadító. Vagy, kiderül, hogy mi volt az elakadás, de már nem önmagam üldözése során, hanem önmagam értő, gyengéd, megértő elfogadása okán. Onnantól lehet beszélgetni, magammal, és eldönteni, hogy mi legyen a megoldás, hogy mi az igazi vágy.
Veszélyesnek tartom, de erről már sokat írtam; azt, hogy emberek százezrei vesznek részt felkészületlenül gyorsított tanfolyamokon, meditációkon, beavatásokon és programokon, már divat lett fesztiválokon terápiába menni, kipróbálni Balatonparton, mindenféle zene és tudatmódosító medicinák között óránként cserélődve a sátrakban, kitenni a lelkünket, meztelenül, szabadon, aztán énekelni, jógázni, s felszabadítani minden ilyen folyamatban a magunk elől is eldugott, Árnyékot…
Amikor elindul valaki a spirituális ébredés útján, először óriási energiához jut. Hatalmas felismerései lesznek, a teste a belső látás segítségével világítani kezd, hirtelen kevesebb alvásra, evésre van szüksége, elindul a teremtés, a bőség, nyílik a szív, minden csupa öröm, extázis, elindul az emelkedés – és valóban. Föld felett járunk pár centivel vagy egy méterrel, szárnyaink megmutatják magukat, hirtelen megnyílik a látás és érzékelés, kapcsolódni kezdünk egy másik világgal, másik térrel és azt is látni kezdjük, hol és mit rontanak el mások…
És akkor jön az első pofon. Rövid feszült időszakot követően Mennyből a Pokolba érkezünk, és minden, ami újonnan elérhető volt, hirtelen eltűnik, a világ pedig ellenünk fordul. A megvilágosodottságból értetlenségbe, a szeretetből méregbe, a békéből feszültségbe, az energikusságból fáradtságba, az összeszedettségből szétesettségbe érkezünk. És jön a fekete leves. Mert hirtelen mindenki körülöttünk mintha megvonná a támogatását, ami eddig jól ment, már nem megy, ami útnak indult, szétoszlik, amiben hittünk, szemünk láttára megsemmisül. Megharagszunk az egész világra, leginkább pedig azokra, akik hozzásegítettek minket átalakulásunk pillanatnyi fázisaihoz. Rajongásból útálat, Vonzalomból Irtózat, Biztonságból Félelem, Örömből fájdalom, Teljességből Hiány, Szerelemből Gyűlölet lesz.
És ez mind Rendben van.
Az ember spirituális ébredése Alkímiai folyamat. Nem véletlenül tartott régen a szellemi út évtizedeken át, elvonultan a társadalmi ingerektől és emberi kapcsolati játszmáktól távol, szigorú szabályok és keretek közt biztonságosan megtartatva az emberi psziché és test minden síkú integrálódását. Ma már erre sem idő, sem lehetőség nincs, de rendben van ez, hisz evolúciósan is megérett az emberiség egy hatalmas váltásra, ami váltás most történik. Nem bírja mindenki, és azok közül, akik igen, így is sokan adják fel. Teljesen érthető módon. Olyan sokrétű beavatásokon megyünk át, amire emberi létünk óta nem volt még példa. DNS szinten sincs egyetlen olyan ősünk a családrendszerünkben, de még előző életünk sem, ahol mindazon képességekkel rendelkeztünk volna, amire itt, most, hirtelen, ilyen rövid idő alatt, szükségünk van. Ezért aztán, gyorsítottunk. Minden térből, minden időből aktiválódnak emlékeink, hozzuk át valaha volt képességeinket úgy, hogy közben meg kell tudni tartanunk magunkat a mindennapi, 3D valóságunkban is, de közben, mégis, nem elfeledve, hogy a cél most már nem a földelés, az anyaghoz visszakapaszkodás, hanem az átlépés és átlényegülés a magasabb tudati dimenziókba.
Ezen az úton nélkülözhetetlen és elkerülhetetlen az Árnyékmunka. A létező legnehezebb folyamat, felismerni, hogy minden megvilágosodási és emelkedési szakaszt azonnal kísér a Fény erejével azonos erejű Árnyék feltörése, vagyis a belső démonaink, szörnyeink, tévképzeteink, félelmeink, káros és mérgező hitrendszereink, sémáink, traumáink, s mindez kivetítéseink, projekcióink tükrében. Mivel árnyék, így felszabadítása után elsőként a környezetben fogjuk meglátni. Önmagunktól távol tartott, dobozba zárt elfojtott tartalmak, palackba zárt szellemek. Olyan jól hangzik elhinni, hogy most, mikor én elindultam az úton, látom csak, milyen rossz úton jár a másik… hát igen. Kár, hogy az a másik is Én vagyok. Pont Én.
Én egy másik Te vagyok. Te egy másik Én vagy. Valószínűleg az, akit látni sem akartam, látni sem bírtam eddig. Ilyenkor szoktak sokan elhatárolódni, mondván, határhúzás van. Igen, ez fontos. Javaslom ám a teljes kirekesztés előtt / után / mellett jól megvizsgálni magunkban, vajon mit mutat ez nekünk, és addig, míg meg nem találtuk magunkban régi hű társunkat, akit éles elválasztással toltunk be saját tudatalattink börtönébe, ne higgyük, hogy közelebb kerültünk volna az Igaz Tudáshoz.
Minél nagyobb a Fény, annál nagyobb az Árnyék. Ez minimum évekig tartó felismerési folyamat, és mindaddig, míg a földi 3D valóságában élünk, alapszabályként tekinthetünk rá. Ahogy a Fény bennünk nő, úgy az Árnyék is belőlünk szivárog ki, csak azt nem szeretjük annyira látni, mert akkor egónk átverve érzi magát. Épp most meditáltunk egy jót, ugyanmár, honnan ez a sok szar.
Belőlünk.
A fénytest átalakulási folyamata erről szól. A sűrű anyagi test nem más, mint elfojtott tudati tartalmak az anyagban. Amikor a test láthatóan és érezhetően leköveti a bennünk történő változást, az már biztos jele annak, hogy felszabadítottunk magunkban nem kevés árnykrészt, és meg is váltottuk azokat. Mert míg felszabadítjuk, majd kizárjuk, ott hagyjuk valahol és becsapjuk neki az ajtót, addig csak szemetelünk. Telis tele az asztrál tér ezekkel a felszabadított démonokkal. Egyhétvégés meditációs tanfolyam épp ennyit csinál. Fényt lélegzünk a csakrákba, kitoljuk a sötét részeket, s mikor igazi munka jönne ezután, ezt hívjuk egyébként árnyékmunkának és integrációnak, azt mondjuk, köszi szépen, itt most én tovább megyek.
Asztrális szemetelés. Ezek a részek viszont – hála az univerzális törvényeknek – mégsem tudnak elszakadni tőlünk teljesen, akkor sem, ha jól kivetítjük másokra. Addig jönnek utánunk, s egyre mérgesebben, míg észre nem vesszük végre, rájuk nem nézünk, át nem szeretjük és meg nem váltjuk őket a Fényben. A szívünkben. Ha már megy, hogy szeresd önmagad megvetett részeit, jó úton vagy. Ha még ott tartasz, hogy neked olyan nincs is, nagy bajban vagy. És azok is, akik körülötted vannak.
A Nap forró tüze és Fénye világítja át most tudatosságunkat, hogy a valódi szándékainkat meglátva tudjuk választani azt az utat, ami valóban a Fény, az ÖnAzonosság, az ÖnValóságunk útja. Bort inni, vizet prédikálni, ma húsmentesen étkezni és meditálni, miközben nem odanézni, mi történik velünk valójában…
Csodás préda az árnyéknak. Azokat viszik most el, akik saját árnyékrészeik elől menekülnek még tovább. Erre már nincs idő.
Nem baj, ha félsz, nem baj, ha találsz magadban, elfogadhatatlan, szerethetetlen, számodra is ijesztő, félelmetes tartalmakat. Nem baj, ha úgy érzed, túl sok, ami most zajlik, nem baj, ha rákényszerülsz, hogy mindenki másnak nemet mondj, azért, hogy életedben először, magadat válaszd. Nem baj, ha úgy tudsz szeretni, hogy képes vagy megbocsátani mindenkinek és bárkinek. Nem baj az sem, ha dühös vagy, mert meglátod végre, mi miért van, és megérted, hol adtál helyet és teret megtörténni azoknak a dolgoknak, melyeket most végleg elhagyhatsz. Nem baj, ha az összes hitrendszered megkérdőjeleződik benned és nem baj, ha rájössz, hogy mást szeretsz már, másra vágysz, mint eddig. Nem baj, ha rájössz, hogy már gyerekként is tudtad az utad és 30 év önmunka után még mindig, vagy már megint, ugyanazt érzed annak. Nem baj, ha nincs kedved semmihez csak megtalálni újra önmagad, nem baj, ha megcincált az élet, és nem baj, ha mindezek után felállsz és nevetsz, és megrázod magad. Nem baj, ha tudsz már nem szeretni olyanokat, akik Téged nem táplálnak. És nem baj, ha mindannak ellenére, amik Veled történnek, még mindig szeretsz olyanokat, akik látszólag nem érdemlik meg azt.
Minden máshogy van. Minden fordítva van. Minden, mit odakint láttál valaha, Benned van. Sosem volt másképp. Most azonban választhatsz. Minden van; Legyél Éber, mit választasz. Hallgasd a Szíved, és tisztítsd az elméd. A Csendben és Napfényben most Bölcsesség van.
Szeretettel,
Anna Rose
Comentarios