Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az emberek többsége eredendően ilyen vagy olyan. Nagy szélsőségekben. És mindig van lehetőség változni, változtatni, megugrani, ilyenné vagy olyanná változni. Tudom, hogy megint a létező legprovokatívabb gondolat. De szerintem az a tény, melyet a segítői társadalom nagyja szinte törvényként követ és hallatt, miszerint, minden ami másban zavar, az benned zavar – egész egyszerűen így, ebben a formában, nem igaz.
Vannak az önismereti munkát teljesen nélkülöző, egészen egyszerű gondolkodással élő, a mátrixban teljes tudatukat és éberségüket veszített emberek. Azok, akik még nem mentek mélyre önmaguk megismerése kapcsán, akiknek nincs sem elméleti, sem gyakorlati tudásuk a lélekről, a világ mikro-és makro működéséről, akik nem is sejtik mégcsak, hogy az Isteni létben mind egyek vagyunk, hogy lelkünk sosem hal meg, csak az anyagi testet veti le, hogy utunk nem egy inkarnációt jelent, hanem hosszú hosszú évezredek folyamatát, és még annál is többet, nekik valóban nagy fejlődési lehetőséget jelent, ha a környezetükben megjelenő idegesítő vagy irigylésre méltó dolgot megkeresik önmaguk részeként is, hogy vajon mit üzen, mit mutat, s talán igen, lehet gondolni, ahogy épp a napokban olvastam újra, hogy akit bántanak, csak azért lehetséges, mert valaha ő is bántott, vagy még most is bánt, másokat. Hogy a lélek minden tapasztalást felvállal, hogy végül döntsön, miben önazonos. Hogy mindenért felelősséget kell vállalni, azért is, amit a szomszéd kutyája csinál, mert mind egyek vagyunk, és ha az a kutya feltúrja a veteményest és megeszi a falu összes csirkéjét, akkor nyugodtan keressük magunkban, hogy mi hol tesszük ugyanezt másokkal, és ne kifelé mutogassunk, hanem nőjünk fel.
Szerintem ez már nem igaz, így általánosságban biztosan nem. Ez éppen annyira viszi félre az önmunkát mint minden olyan általánosítás, ami többségében az elmúlt évtizedekben megszületett. Ne felejtsük el, hogy paradigmaváltás és káosz pillanat van (mely évtizedeket jelöl) és ilyenkor érdemes minden törvényszerűséget aktuálisan vizsgálni, mert ami igaz ma, lehet, hogy holnap már nem lesz az. Egyre inkább látom, hogy feladat azt a szomszéd kutyát nem magunkban keresni, hanem a múltunkban, a múltbéli kapcsolatainkban, ilyen módon persze, magunkban, de nem úgy, hogy én mikor voltam – vagyok ugyanilyen zavaró és bántó, hanem, hogy mikor történt meg velem, hogy észre sem vettem, hogy természetessé válik számomra egy ilyen kapcsolódás, mikor történt meg elsőként, hogy tehetetlenséget éltem meg azzal kapcsolatban, hogy kivel élek együtt, hogy ki van a közvetlen környezetemben, mikor történt meg elsőként és mikor rögzült az a gondolat, hogy mindenért, még másokért is én vagyok a felelős, és még azt a kérdést is nagyon feltenném magamnak, hogy mire tanít ez a helyzet, ha a szívemre és érzéseimre figyelek, nem pedig a tanultakra. Mert könnyen lehet, hogy a fejem visz, hogy meg kell oldanom, ahelyett, hogy egyszerűen csak engednék érezni, és hamar rájönnék, hogy semmi szükségem már erre a helyzetre és csak ki kell lépnem belőle. Lehet, hogy kutya marad, szomszéd marad, én meg elmegyek egy jobb helyre. És ez nem feladás meg gyengeség, hanem felelősségvállalás önmagamért, és nem felelősségvállalás azért, ami nem az enyém, amin nem tudok változtatni. Persze, ekkorra már biztosan megtettem amit lehet: beszéltem a szomszéddal, próbálkoztam a kutyával, húztam dupla kerítést, stb, s végül beláttam, hogy amit lehetett, én megtettem már.
Az viszont, hogy egy ilyen helyzet kapcsán azt keressem magamban, hogy én hol zabálom fel a tyúkokat, egyszerűen nem hagy kilépni a szenvedésből. Ez ugyanolyan önbántalmazó körré válik, mint minden más, amit nem hagyunk abba, mikor már tudjuk, hogy lejárt az ideje.
A világ változóban van. Az elmúlt hetekben nagyon sok visszajelzést kaptam a munkám során arra, amit érzek magamban, de ilyen nem lehetett mondani, ilyet egyszerűen nem szabad mondani, hogy eredendően nem mindenki jó. Hát én most megteszem.
Azt látom, hogy vannak, akik eredendően sem jók. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne meg minden lehetősége a Fényt választani és megváltódni a szeretetben, de azért egész más a helyzet, akinek bukása mondjuk az volt, hogy nem harcolt az ellenség ellen sem, mert nem akart ölni – s ezzel mégis megtagadta a parancsot, melyet sorsa megkövetelt, s mondjuk, emiatt, elvesztek a bajtársai, mert nem harcoltak elegen, ami miatt tömegeket mészárolt le az ellenség csapata, és most ezek a lelkek, azóta sem bocsátják meg maguknak, hogy akkor nem harcoltak, nem öltek, s emiatt meghaltak azok, akiket védeniük kellett volna… S megint más azoknak a karmája, akik az ellenség csapatában örömmel gyilkoltak és erőszakoltak meg másokat, és még mindig nem értik, hogy ez nincs rendben, mert lelkük mélyén is elkülönültnek és feljebbvalónak tekintik magukat másoknál.
A Teremtés történetben – abban, amit én hiszek -, Isten ellen fordult legkedvesebb Angyala, Bekva. Az, aki a legközelebb állt hozzá és szinte minden olyan tudást megkapott, mely a Teremtőé volt. Mert a Teremtő bízott benne. De Bekva egy ponton úgy gondolta, ha ennyi mindent tudhat, s ha ilyen közel áll a Teremtőhöz, ugyan miért ne lehetne Ő az, aki elfoglalja a Legfelsőbb helyet. Megérezte a Hatalmat, és a Hatalomvágya legyőzte a Szeretetet. Mihályhoz fordult, szövetségest keresett. De Mihály, soha nem árulta el Teremtőjét, szeretete soha egy pillanatra nem tudott megfertőződni vagy elbizonytalanodni, így a Sorsa útjáról sem tért le, soha. Bekva támadást indított, és bizonyos szempontból, győzött. Szövetségeseket talált, és megteremtette az Árnyék Oldalát, akik mind bukott vezérek és harcosok sokasága volt, eleinte. Azonban, a történelem egy pontján, létrehozták és megteremtették a Sátáni fajt – mely innentől már nem Isten teremtménye, hanem Bekváé. Bekva, a bukott angyal ezzel maga is teremtővé és istenné vált, s azon lelkek, kik ide születtek és itt teremtettek, vagy már oly rég elköteleződtek, vajon biztosan ugyanolyanok, mint azok, kik mindig a Fény oldalán és a Teremtő szeretetére vágyva éltek?
Mi a különbség Bekva és Mihály között? Miért lett Áruló az egyik, és miért maradt az örök időkben is hűséges Fénymunkás és Védelmező a másik?
Jézus is tudta, hogy el fogják árulni, de szeretete nem szűnt meg az emberekért, akkor sem. Ahogy a Teremtő szeretete sem szűnik meg soha. Mindig visszavárja minden gyermekét, teremtményét, vissza, az Egységbe.
Az ember fejlődni, tanulni, gyógyulni, helyrehozni érkezik a Földre. Minden ember. Mindegy, honnan érkezett, hol kezdte meg inkarnációs létezését, Égen – s Földön egyaránt. Az Univerzum Eredendően Jó. Ahol mindenkinek és mindennek Helye van. Így a Fénynek és Árnyéknak is. Ahogy a Földön is így történt. Az árnyék többségében volt itt az elmúlt évezredekben, és vajon nem növeljük-e az árnyékot tovább, ha még mindig elhisszük, hogy baj van velünk, hogy nem vagyunk készen, hogy nem vagyunk méltók a hazatérésre, csak azért, mert nem vesszük észre, hogy a dualitásban mindenkinek megvan a maga szerepe és saját Döntése arra vonatkozóan, melyik oldalon, hol akar most helyet foglalni.
Azoknak írok, akik Lelkük és Szívük mélyén, Eredendően Jók, és életek óta azért nem tudnak kilépni a szenvedés körforgásából, mert azokat akarják megmenteni maguk helyett, akik még nem a Fényt és hazatérést választják.
Létezik egy angyali naivitás, elég sokunkban… Érzi ezt, aki érzi. Tudom, hogy sokan vagytok. De a legnagyobb félelmünk a szeretet elárulása, és a hibázás, hogy valamit rosszul csinálunk. Nem földi, hanem égi törvényeknek megfelelően.
Angyalok Éve van. Nagyon sokakban ébred most az Angyal, és lehetőség nyílik visszatekinteni és megérteni szárnyaink elveszítésének mélységesen fájdalmas történetét. Ez a történet, lehet egészen más, mint amit az emberek tanítanak a földön karmáról, vállalásról, dualitásról, földi – emberi törvényekről és legfőképp, a történelmünkről.
Engedd megnyílni magad a Te saját, Valódi Emlékeidnek, hívd meg Angyalodat és Jézust, mutassa meg Neked, hol történt a Te bukásod, mi volt a Te valódi elcsúszásod, és cselekedj annak megfelelően. Erőteljes Feltámadást és Újjászületést kívánok minden földi Angyalnak 🌹
Szeretettel,
Anna
Comments