A megszokottnál is hosszabban...
Mennyire nincs kedvem ehhez az íráshoz, mennyire nincs kedvem belemenni, érezni, újra átélni, mit is jelent, és mennyire fontos mégis megtennem, magamért és másokért, s mennyire fontos talán, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba és akkor talán, bölcsebbek leszünk és lejövünk arról a keresztről… Arról a keresztről, mi annyi fájdalmat okozott már, s bár megváltani érkezett vele minket a Megváltó, Mi mégis, tévesen, cipeljük tovább, Ő utána, s még csak nem is helyette… s mi is lehetne ennél nagyobb tévedése az embernek, hogy ha van valaki, aki átveszi a fájdalmat, hogy nekünk végre jó legyen, mi azt hisszük, követnünk kell őt, ezzel hiábavalóvá téve az Ő szenvedését értünk…
„Gyertek le a keresztről” – mondta, s hányszor már, és mi mégis, újra meg újra rajta kapjuk magunkat, hogy bizony ott vagyunk, újra és újra ott vagyunk, még mindig ott vagyunk, elárulva ezzel Őt és Magunkat is – mert az Ő Sorsát átvenni senki nem képes, az Ő Útját járni enélkül lenne példaértékű. Megbecsülni az Életet, elfogadni az Örömet, és Befogadni, hogy Megváltott minket – értsük ezt meg mélyen… megváltott minket…
Akkor hát, miért is küzdünk? Miért akarunk mindenképp törleszteni? Helyrehozni? Rendbe tenni? Kiért is akarunk is vezekelni? Melyik karmát is akarjuk letenni? Miért is nem tudjuk a gondolatát sem befogadni annak, hogy valaki, megváltott minket? Mert nem tudjuk. Foggal – körömmel tiltakozunk ellene, hogy azt, nem lehet, mert nem vagyunk rá méltók.
Nem vagyunk rá méltók.
Nem vagyunk rá méltók. Az Ő Szeretetére. Az Ő Kegyelmére. Az Ő Megváltására. Azt mondjuk, követjük, de igazából elfordulunk tőle. Elfordulunk, mert akkor szemébe kéne néznünk és meghallani és átérezni, mit érez, mit gondol, mit kér tőlünk. Mit hisz rólunk. Mit lát belőlünk. De azt nem. Az túl fájdalmas lenne, mert akkor éreznünk kéne az áldozatát értünk, azt viszont nem bírjuk el. Hogy értünk valaki mit megtesz. S ha ez igaz, annál rosszabb. Gyarlók vagyunk és árulók. Eláruljuk Őt és ÖnMagunkat. Újra és újra. Úgy teszünk, mint aki Halad, Fejlődik, Tanul. Úgy teszünk.
Illúzió. Tegnap ízlelgettem ezt a szót. Illúzió számomra azt jelentette mindig, be nem teljesülő vágyak, vak remények. Sosem láttam az illúziót ezen pici darabján felül. Nem láttam, hogy illúzió az is, amit magunkról hiszünk, az identitásunk, amivel azonosulunk életünk első néhány évtizedében. Nem merült fel bennem, elengedni az illúziót nem csak arról szól, kiderül, hogy feleslegesen vágytam valamire, hogy álomba ringattam magam, nem. Nincs nagyobb illúzió annál, mint amit ma emberek, hiszünk magunkról. Kicsik vagyunk és gyengék. Önazonosnak hisszük magunkat olyan ideákkal, vágyakkal, hitrendszerekkel, hiedelmekkel, melyek meg sem közelítik az Igazságot. Akarat, cél, félelem, görcs, sírás, nevetés, szenvedés, árulás.
Mi lehetne nagyobb árulás, mint elfordulni az Igazságtól? Attól, Aki vagyok. Mi lehetne nagyobb Árulás, elfordulni az érzéseimtől? A fájdalomtól. Kíntól. A csontig hatoló félelmektől, a rettegéstől, a kétségbeeséstől. Azt mondani, hogy ez csak egó, meg átalakításra váró energia, s hogy a magas rezgésű tudatosság ezek nélkül létezik. Mi lehetne nagyobb árulás, mint elfordulni emberi részünktől, miközben, tény: embernek születtünk.
Mi lehetne nagyobb árulás, mint felmenteni azokat akik bántottak minket, azzal, hogy nem tudtak többet vagy jobbat adni annál, mert nekik is csak ennyi volt, meg így tudták. Miközben lelkünk pontosan érzi, nem igaz. Felmenteni azokat, akik elárultak minket is. Mi lehetne nagyobb árulás, mint megérteni és előtérbe helyezni másokat, s elnyomni saját igényeinket, érzéseinket és belső, Valódi hangunkat? Együttérezni másokkal, benne maradni mérgező és méltatlan viszonyokban, s közben megerőszakolni és cserben hagyni magunkat mindenféle hazug maszlaggal? Hivatkozni a karmára meg a feltétel nélküli szeretetre, miközben már rég lemondtunk a szeretetről, s önigazolásra használjuk a karma fogalmát felelősségvállalás helyett…
Mi lehetne nagyobb árulás, mint nem szeretni, elhanyagolni, bántani vagy elhagyni a saját gyermekeinket? A gyermek mindig szeretettel érkezik, és mégis, hányan árulják el őket már életük kezdetén, mert szívükben sosem vágytak rájuk, csak a megfelelés, az elvárások, a szokások, vagy még rosszabb, önző hiányok betöltésére való eszközként teremtettek maguknak, társat és szolgát, ki már élete első pillanatában tartozni kényszerül nekik… Anyák, kik önmaguktól is elhidegülve hagyják, hogy gyermekük szenvedjen a magányban és szorongásban, az elérhetetlen hiányban, csak mert nekik is nehéz volt, és titkon bosszút állnak saját gyermekükön amiért nőnek születtek, s amiért nem szerette őket jól senki. Felé nőnek és domináns pók módjára szövik felnőtt gyermekeik életfonalát, és rángatják azt egy láthatatlan dimenzióból, hisz a tisztánlátás képességét már rég elvették tőlük mikor még ártatlan gyermekek voltak…
Mi lehetne nagyobb árulás, mint nem tisztelni és szeretni a Férfinak a Nőt, aki gyermeket fogant és szült neki, a Nőt, ki magába fogadta őt magjával együtt, kinek oda adta magát teljes átláthatóságában, hisz oda adni magát csak egy nő képes a férfinak, s ez már önmagában kiszolgáltatottá teszi őt felé, de ezt önként vállalja, csakhogy, újra elárulják őt… s hogy megint rosszul választott és tévedett a választását illetően, bántani kezdi önmagát, és mi is lehetne nagyobb árulás annál, hogy ezt tesszük ilyenkor magunkkal: együttérzés helyett mi leszünk önmagunk legnagyobb bántalmazói és könyörtelen ítélői..
Mi lehetne nagyobb árulás, mint magára hagyni a Nőt a gyermekével, kivonulni és felelősséget nem vállalni, gyerektartást nem fizetni, ócsárolni, gyalázkodni, útálkodni, s megtagadni az Anyában élő Istennőt, Ki Életet Adott és Teremtett... s mi lehetne nagyobb árulás, mint ezeknek a Nőknek bántani Önmagukat bűntudattal, amiért nem tudtak megfelelő családi hátteret biztosítani gyermeküknek… Apák, kik teljes mértékben eltűntek, vagy élőhalott zombiként csendes falakat maguk köré emelve hagyták, hogy gyermekeik a Biztonság és Stabilitás érzete nélkül nőjenek fel, örökké tartó hiányt rájuk hagyva a Védettség és Értékesség érzete nélkül…
Mi lehetne nagyobb árulás, mint lelépni az Útról és eladni a Lelkünket és megalkudni és úgy tenni, mintha mindent megtettünk volna és elégedettek lennénk az életünkkel, miközben ordít rólunk, hogy nem igaz, és kilépni minden olyan helyzetből, hol őszinte tükröt kapunk arról, hol tartunk és min kéne javítani, és hála helyett, köszönet helyett, hogy láthattuk Magunkat Tisztán, egy Tiszta Tükörben… gyűlölni kezdjük Önmagunk gyűlöletes Árnyéka helyett! a Tükröt, a Hírhozót, a Bölcs Tanítót, a Mestert, a Barátot, a Kedvest, a Terapeutát, a Szeretőt, mert Emlékeztet, ÖnMaga Tisztaságán keresztül Arra,
Aki egykor Mi is voltunk…
Gyűlölni és megvetni és feláldozni Azt, Aki Tisztán maradt, azért, hogy ne szembesüljek önmagam mocskával,
Árulás.
Gyűlölni és megvetni és feláldozni Önmagamban az Istent, s lemondani a Szeretetről csak azért, mert nem megy saját magam számára a megbocsátás,
ez a Karma körforgása.
Elárulása a Jónak, az Igaznak, az Isteninek, az Istennek, Jézusnak, Mária Magdalénának, Lilithnek, a Bennünk Élő Mindentudásnak, s Magamnak: ez mind Ugyanaz.
Végezetül: Árulás ott történik, hol Szövetség van. Egy vagy két, vagy több ember közt. Vagy, Ember és Isten közt. Lélek és Lélek közt. Lélek és Teremtő közt. Ízlelgesd a szót, mit jelent, hogy Szövetség, és, hogy Neked mit jelent. S mi hozzá képest a vérség, a család, a testvériség, a házasság, a párosság, a nővériség, az emberség. Itt, a Földi világban más törvények uralkodnak, mint a Szellem világában. Hatásuk és következményeik is másként hatnak, mint a Szellemi világ törvényeié. S bár a tudatosság szintjén lehetünk különbek, a Lélek és a Szellem szintjén, nem vagyunk azok. Ott Egyek vagyunk. S a Szellemiben kötött Szövetség ezért ha az anyag szintjén bomlik is fel, a Szellemi szinten kell viselni a következményeit.
Annyi mindent leírtatok, amit én magam is írtam volna, és annyi mindent írnék, mely egy könyvben sem férne el. Ezek a sorok sem mindenkihez szólnak, de mind, akik olvassák, megtalálják a sorokban az Üzenetet, ami nem a szavak szintjén hatol át, hanem a Lélek hangján szólaltatják meg Bennünk Azt, aki Bennünk, mindvégig Igaz Maradt, és oly sokszor elárultatott.
Amikor az ember felismeri, hogy nem áldozat – merthogy, ez is egy illúzió, addig igaz, és addig tart ez a valóság, míg azonosulunk vele (de addig tart!), akkor lehetőséget kap változtani. Úgy, hogy másként Dönt. Mást választ. Azt, hogy nem lesz többél áldozat és nem választja többé az elárultatást. Ehhez először szembe kell nézni azzal, hogy megtörtént, le kell menni a fájdalom mélyére, el kell fogadni ennek a fájdalomnak az igazságát. Utána jöhet az önismereti munkának az a része, amit Árnyékmunkának hívunk, hogy megkeresi, honnan és mi módon kapcsolódik hozzá ez a mintázat, történet, program, séma, stb. S végül megtalálja benne önmagát, önmagát, mint saját maga Árulója. Itt születik meg általában az a katartikus fordulat, ahol felelősséget vállalva, többé nem hárít, és inkább választja és fogadja az őszinte tükröt hálával, mintsem elbújjon előle – főleg, hogy innentől már semmi sem lehet olyan mint eddig, mert vagy tesz magáért és kiemeli Sorsát az Áldozatiságból, vagy elpusztítja benne önmagát, nagyon gyorsan.
Az Árulásnak is van egregorja, ez lesz később maga a Program, mely bele ég az aurába a sok fájdalom során, és inkarnációról inkarnációra velünk születik, és élteti önmagát – rajtunk keresztül. Mi hoztuk létre egykor, vagy megteremtődött magától, a helyzet következményeként, mindenesetre, létezik, él, és mivel nem ismer mást, újrateremti az Árulás energiáját. Ez a lény, mint Program működik szorosan hozzád kapcsolódva, s ha a belső felismerések megtörténtek, vele is szükséges lehet dolgozni, leválasztani magadról és Fénybe bocsátani, felszabadítani és levágni minden kötődést, hogy ne rántson vissza tudattalanul valami, ami valójában, belőled táplálkozik.
Az Árnyékokkal való szembenézést segíti az Advent energiája, a gyönyörű, meleg fények, süti illat, friss, hideg levegő, és a karácsonyi készülődés. Meghittséggel teli felismeréseket kívánok a következő hetekben,
Áldás reánk.
Szeretettel,
Anna Rose
コメント