Valamennyire magamat megerőszakolva írok most, de fontosnak érzem, több okból is kifolyólag, ezért teszem. Nem vagyunk mindig ugyanúgy, nem robotokként működünk – jó esetben -, főleg nem nőként, de igazából emberként sem; hanem minél inkább önazonosan, annál inkább ciklikusan is, vagy akár, összevissza, hol szenvedélyesen, tüzesen, teli energiával, hol meg kimerülve, lelassulva, megpihenve az ürességben, amit az azt megelőző energikusság von maga után. Olyan erős energetikában vagyunk, hogy sokan alig győzzük utolérni a lelkünket.
Sok mindent csinálok én is, írok, lehozok, tanítok, egyéni- és csoportos terápiát tartok, meditációt tartok és építem a jövőt, gyereket nevelek, olvasok, takarítok, építkezem, jogi vitázok, volt férjjel és régi családi mintákkal szarakodok és néha, amikor eljutok odáig, akkor jógázok, sétálok, barátokkal vagyok, kikapcsolok…
És már nem az van, hogy az Univerzum mindent elrendez, hanem azt is tanuljuk, hogy mi vagyunk az Univerzum és mi vagyunk, aki rendezzük és rendszerezzük az életünket. Mi Magunk.
Ide akartunk eljutni, igaz? Ahol minden van. Ahol teljes szabadság van, ahol senki nem irányít, csak én magam, ahol senki nem mondja meg, mit mikor és hogyan csináljak, hanem én magam, amikor nincsenek határok és nincsenek korlátok, mert a tudatunk megfejlődte és megértette, hogy mindig mi voltunk önmagunk korlátai…
S akkor most tanuljuk azt is, hogyan lehet a korlátlanságban, a végtelen számú lehetőségekben Uralni és irányítani ÖnMagunkat. Mert a szellemiben mindent lehet, az anyagban viszont nem mindig és nem pont úgy jelennek meg a dolgok, mint elképzeltük, mert néha vannak apró elcsúszások, nameg, egyszerre fut ki a régi és jön be az új is, megnyílt minden tér és dimenzió, de a testünk, az idegrendszerünk, a gmail levelezésünk az mégis, itt, a 3D-ben fut.
És igen, elúsztam, megcsúsztam, vannak e-mailek, amikre most 3 hét elmaradással reagáltam. És mégis annak esik rosszul, akinek két napja írtam legutóbb. Megértem őt. Nekem is rosszul esne. De az van, hogy minden megélésünk rólunk szól. Minden megélésünk és minden helyzet nekünk üzen, és minden indulat és minden erős érzelem belőlünk ordít, s tőlünk követel figyelmet.
Én régen mindent másokért csináltam. Egész pici gyerekkoromtól, parentifikált és bántalmazott gyerekként, aki koldult a szeretetért, és korán megtanulta, hogy elfogadás helyett büntetés és megszégyenítés az alap; bármit és mindent megtettem azért, hogy elfogadjanak. Nem azért, hogy szeressenek, hanem azért, hogy azt érezzem, ha már olyan nagy bűn az, hogy létezem, legalább haszon legyen belőlem. Elvártam magamtól, hogy valami hasznosat adjak, hogy mindig adjak, hogy legyen jogosultságom létezni. Hogy ne csak teher legyek és zavaró tényező és ok a világ borzalmaira.
Hosszú évek kőkemény munkája az, hogy úgy élek már, ahogy akarok. Majdnem minden szempontból. Persze mindig van min dolgozni és mindig vannak újabb célok. Nem értek egyet azzal, hogy ne legyen vágyunk, hiszen a vágy hajt, motivál, hogy haladjunk. Sokáig vágyam volt, jobbá tenni a világot. Szolgálattal. Gyógyítással. Szeretettel. Ma is vágyam. De ma már tudom, hogy nem adhatok semmit sem magamból, ha épp kifogytam. Ha nekem is sok volt, és pedig egyre több a sok. Nem bánom, szeretem. Megijeszt? Persze. Minden komfortzóna átlépés ijesztő, tágul a tudat, küzd a test, az elme. Átalakul minden. Átalakul… az elmúlt években éppen megszokjuk, mit engedünk el, építjük az újat, és még fel sem állt, máris engedni kell azt is, és menni tovább. Már rég nem keressük a távolabbi útmutatást, éppen elég, ha ma tudom, most mit kell csinálnom.
Jelenben vagyunk. Miközben mindenhol is vagyunk. Megéljük a jelenben, hogy mindenhol ott vagyunk. Tervezzünk előre nyaralni? Tényleg? Én azt sem tudom, holnapután éppen mi szakad ránk, vagy jön fel a mélyből. És azt sem tudom, éppen hogyan fogom viselni.
Sorban álltak a kliensek nálam mikor az egyiküket, aki Balatonról utazott, fél óra várakoztatás után haza küldtem. Nem bírom, sajnálom, ezt mondtam neki. Van ilyen. Nem válaszolni az e-mailekre és nem rosszul érezni magam miatta, van már ilyen. Már nem mások miatt akarok szolgálni, hanem azért, mert Egységben vagyunk, Együtt vagyunk, és jól tudom, ha meg kell állnom, akkor meg kell állnom. Semmi nem lehet fontosabb, mint az, éppen most, hogy vagyok. Hogy ezért nem megyek színházba? Nem megyek. Mert nem tudom, hogy mikor az előadás elkezdődik, éppen majd hogy vagyok. Nem bánom. Hogy elmentünk a lányokkal étterembe, és másfél óra múlva jöttek csak be négyen a parkolóból, mert éppen megnyílt nekik a tér és bezuhantak három folyamatba, és mi ezt tudtuk anélkül, hogy telefonálni kellett volna, és mikor bejöttek, csak azt mondták, tudják, hogy ha én, akkor ezt biztosan megértem, mert már ez van. Így van, megértem, és óriási szabadságot ad, az, hogy lehetünk önmagunk. Lehetünk áramlásban azzal, ami van.
Hogy ezen valaki kibukik, megsértődik, hogy ez rendben van-e? Szerintem nincs. Egyrészt igen, másrészt nem. Mert vannak prioritások. És ezek Mi vagyunk. Mi vagyunk a Prioritás.
Ha nem tudok adni magamból, vagy nem elég jól, akkor nem adok. Ha tudod, hogy minden érted és veled rezonanciában történik, akkor tudod, hogy így van jól. Ha nem, akkor Te nem vagy rendben azzal, ami van, nem pedig én. Ha nem elfogadható, hogy későn válaszolok, anélkül, hogy tudnád, hogy épp mi mindenben vagyok, akkor biztosan, hogy benned van valami, ami megmutatta magát, és gyógyulni kíván, és máris lehet min dolgozni. Persze, az is lehet, hogy önző vagyok vagy nem foglalkozom veled, de ha így is van, és Te rendben vagy magaddal, akkor nem fogod felvenni, nem fog érdekelni.
Az emberi játszmák átszövik a 3dimenziós létezést, és mint olyan, legtisztább tükrei egymásnak, megmutatjuk és kitesszük mindazt, mi még árnyék, és azzal, hogy vállalod, ránézel, azzal a tudással, hogy mindig minden rendben van, máris gyógyul. Vagy maradhatsz áldozat, tehetetlen önsorsrontó öntudatlanságban.
Nem mondom, hogy nem zavar, hogy elhavazódtam. Zavar. Ha jönne egy tündér varázspálcával, azt kérném, tegye rendbe a dolgaimat. Zárja le a lezáratlan ügyeimet, dobja ki a nemhasználatos vackockat, régi energetikájú ruhákat, elmegyek egy hétre, s mire visszajövök, legyen minden Tiszta.
Szeretek költözni, mert olyankor mindig minden Új. Üres. Nem sokáig, de olyankor nagyon jó. Tiszta lappal indulni. Csakhát, mire beköltözünk, megint más van, s kezdhetjük elölről.
Én mégis azt hiszem, mert érzem, hogy egyszer, nem is olyan sokára, megérkezünk valahova, ahol már tényleg Béke és Megérkezés van. Onnan már csak, újabb 700 éves építkezést indítunk, hogy aztán a Felemelkedett, Fényvárossá lett Yahuna Gaia is megörökítse önmagát a csillagos égbolt legtündöklőbb bolygóinak egyikeként.
Addig pedig, kérlek, legyetek jók hozzám és magatokhoz, ne fárasszuk egymást már felesleges körökkel, hol dolgozom, mennyibe kerül, mi a cím, mennyi ideig tart, tényleg le van írva minden a honlapon, olyan borzalmasan megterhelő minden alkalommal leírni ugyanazt, ugyanazt, ugyanazt. Ráadásul ilyenkor már nem is vagyok kedves. Tudom, ilyenkor kell abbahagyni, ezért, abba is hagytam… kicsit 😊
Hamarosan visszatérek, vagy lehet, hogy nem, lehet, hogy máshova visznek, de akkor az is jó, sőt, mégjobb, s minden mélyrepülés után Főnix-ként szállunk fel a Magasba, és ezt már ismerem, már nem félek tőle, sőt, már élvezem is... Na, nekem Ez a Szabadság. Nem félni, hanem izgatottan várni, mi most éppen az Isteni Akarat, hogy azt mondhassam, Legyen meg a Te Akaratod.
Áldás Kedvesek, és Kitartás az Úton ❤
Szeretettel,
Anna Rose
Comments