A Sellők vergődtek. Túl alacsony volt már a vízszint, és a meleg nap sugaraitól elkezdett poshadni a víz. Senki nem értette, miért, kivéve egy valakit. Az Őrzőt. Ő tudta. Segíteni is tudott volna, de nem tette. Biztos távolból, a part menti házából figyelte őket, ahogy kevergette az üstben az ebédjét. Nem aggódott értük, de segíteni sem akart nekik. Úgy tűnt, élvezi a kínlódást. Úgy tűnt, őket okolja azért, ami történik. Egyétek meg Ti is, amit főztetek, gondolta.
Mikor aztán segítségül hívták, kisétált a fából épített mólón át a tóhoz, leült a szélére és szeretetteljesen, nagyot sóhajtott. A Sellők bosszúsak voltak, amiért nem segít, nem értették, mi az a furcsa, megszokottsággal teli mosoly és nyugalom az arcán. Örül talán, hogy véget ér az életük? S mikor számonkérték, hogy nézheti tétlenül ami velük történik, az Őrző csak annyit kérdezett: elképzelhető, hogy felborult valami egyensúly? Lehet, hogy a Ti dolgotok lett volna felügyelni azt? Hogy nem figyeltetek oda valamire, aminek ez most a következménye?
A sellők biztosak voltak benne, hogy áldozatok, és semmi hibát nem vétettek. Mikor keresni kezdték a hiba okát, hatalmas köveket láttak a tó fenekén, melyek csatornákat torlaszoltak el, ahonnan a friss, hideg víz feljöhetett. Ahogy emlékeik közt keresgélni kezdtek, eszükbe jutott, mikor gyerekként, persze csak csintalan, felelőtlen játékból – hiszen gyerekek voltak -, ezeket a köveket ők maguk görgették el a helyükről. Akkor megkérték az Őrzőt, segítsen elgördíteni azokat, de ő nem segített. Ti csináltátok, Ti is kell, hogy helyre hozzátok, mondta. Akkor a Sellők összefogtak, és közösen, együttes erővel megmozdítottak egy követ. Ahogy ez megtörtént azonban, egy új civilizáció érkezett meg, hatalmas, piros páncélos Rákok.
Az első Rák volt a legnagyobb, ő volt a vezér. A Sellők rettegtek, s emlékezni kezdtek, hogy a Rákokat és minden új dolgot, mi innen a csatornán át megérkezhet életükbe, vissza akarták szorítani. Azt hitték, megtehetik. De a Rákok csak jöttek, egyre többen, robotszerű, katonás mozgással, mint egy hadsereg, s nem törődtek a Sellők érzéseivel, eddigi szabadságukkal, saját jogaikkal, megjelenésük okozta félelmekkel. A Rákok mikor mind megérkeztek, körbe vették a tavat. A Sellők tudták, hogy véget ért minden, amiben eddig hittek. Túl nagy az ellenerő, tudták, hogy mostantól csak akkor játszhatnak, ha engedik, csak akkor úszhatnak, amikor annak ideje van, s mindent csak szigorú felügyelet alatt tehetnek meg. Nincs többé szabad életük, napfényes, megszokott világuk.
A tiszta, friss víz eközben áramolni kezdett, és a tó teljes vize megtisztult és újjászületett. A Sellők megértették az Őrző szemében a szavakat: „Vannak dolgok, amiknek nem lehet ellenállni, és nem lehet megakadályozni, mert akkor meghaltok”. Felkészültek a diktatórikus hatalomra, a legyőzöttségre, a változásra. Ekkor azonban a Rákok hirtelen egyszerre megfordultak, és elindultak, tovább, fel, a hegyekbe. A Sellők nem értették, mi történik. A Rákok egyszer sem néztek rájuk és soha többé nem néztek vissza sem. Senki nem tudta, hová mennek, de mikor az utolsó Rák is eltűnt a hegyekben, újra csend lett és nyugalom.
Az Őrző csak mosolygott, s a kérdésre, hogy mi volt ez, csak annyit felelt: Újra és újra megtörténik veletek, 2000 évenként mindig, ugyanígy. S Ti újra és újra elfelejtitek, és meglepődtök, mikor megtörténik, mert nem akartok emlékezni. Ekkor fejét csóválva és nevetgélve felállt és visszament a házba, hogy megebédeljen.
2020. November, Alyshia