Mindig figyelem, milyen témákkal érkeznek hozzám a kliensek, mert mindig visszaigazolja, hol tartok épp, miben vagyok, mit oldottam már meg, mi van még hátra, melyik részeim érkeznek meg éppen… és ez mutatja azt is, nagyjából mi van a kollektívban, kicsiben és nagyban. Én most alapvetően két témát látok megmutatkozni és felerősödni, kiéleződni, ami egy újabb mérföldkő az evolúciós emberi és spirituális fejlődésünkben. Az egyik a határok meghúzása és megtartása, másik pedig a saját erőbe állás és hit kérdése, vagyis az istenivel való kapcsolódás (ezen tovább haladva pedig munka, hivatás, anyagiak, párkapcsolat, szülők, gyerekek, kb minden).
Soha nem voltam képes határokat tartani, pontosabban, nem is voltak határaim, de erre néhány évvel ezelőttig nem is láttam rá, annyira természetes volt az életemben a „határtalanság”. Mikor 15 évvel ezelőtt mondta az asztrológusom, hogy nekem minden bolygóm a Te, mint külvilág oldalán helyezkedik el, hogy semmi nem szól rólam, hogy meg kell tanulnom (de ezt a részt már nem hallottam szerintem) magamra is figyelni; hogy nálunk a gyerekszoba ajtaját sosem zárhattam magamra ha ahhoz volt kedvem; hogy egész életemben mindenkinek a mindenféle érzéseit átvettem, de fel sem merült bennem, hogy ezek nem az enyémek; hogy mindig minden közösségben egyszerre voltam vezető és áldozat, aki mindent magára vállal; hogy minden párkapcsolatomban azonnal feloldódtam a minden Egy érzésében és a határtalan és végtelen szerelemben és megszűntem önmagam lenni (hű, milyen romantikus volt szenvedni a másik hiányától…) és végül teljesen hülyét csináltam magamból, mert olyan dolgokat is meg lehetett csinálni velem, amit a legrosszabb rémálmaimban sem hagynék MÁR; hogy a család összes traumája nálam landolt minimum 7 generációra visszamenőleg; hogy a vajúdásom közepén én vigasztaltam az orvosomat, aki épp a kutyáját veszítette el és sírva érkezett a szülésemre; hogy családállításokon én ültem 5 éven keresztül minden képviseletben halottak mellett, a kezüket fogva és lemondva az életről, együttérzésből…; hogy nálam nincs határ élők és holtak közt, jelen és múlt és jövő közt, mert bejárásom van mindenhova; hogy az iskolákban és a terápiás csoportokban mindig én képviseltem azok gondolatait és érzéseit, amiket nem mertek kimondani (igazság bajnoka, hurrá); hogy évekig úgy dolgoztam, hogy semmilyen energetikai vagy mentális tisztítást nem csináltam magamon és csak felesleges butaságnak tartottam az aranygömb históriát amit magam köré kéne tennem (mármint mások szerint); hogy a pánikrohamok és mindenféle pszichotikus epizódok végülis csak azért voltak, mert besokalltam a szivacsként magamba szívott milliónyi ingertől és információtól és mindenki mindenétől…
Aztán egyszercsak, nem is olyan régen, megértettem, mi történik velem. Elkezdtem felismerni, hogy a nap nagy részében fogalmam sincs, hol vagyok és ki vagyok. Hogy a testem ugyan itt van, az elmém valahol máshol, a lelkem pedig fogalmam sincs, hogy, de valahol az Univerzumban bolyong – már megint. Hogy amit érzek, az vagy minimum évszázadokkal ezelőtt történt, de valószínű nem is velem, csak épp a tárgy, amihez nyúltam, a zene amit hallok, a könyv, amit olvasok, elrepített oda… Hogy azok, akik nem akarnak belső munkát végezni magukon, valahogy átadják kéretlenül azt is, amit még ők sem bírnak. Mert én majd bírom. És én bírom… mégis, a legnagyobb félelmem az volt, "nem bírom majd el" - csak nem tudtam, mit.
Megláttam, hogy mit tesznek velem mások. Hogy minek vagyok az áldozata, hogy minek voltam az áldozata újra meg újra. Hogy kihasználtak. Hogy felhasználtak. A családom, a barátaim, a szerelmeim, a tanáraim, a klienseim, a kollégáim. Még a kutyám is, aki éjjel minden törődés ellenére titokban rendszeresen belepisilt az ágyamba (de csak mikor friss ágyneműt húztam). Kezdtem lassan megérteni, hogy mennyire érzékeny vagyok, de senki nem tudott segíteni, senki nem értette és a számomra leghitelesebb tanítók is csak pislogtak és semmilyen tanács semmit nem ért a számomra, sem aranygömb, sem életvirága, sem a reiki, sem az angyalok, sem az eszenciák, minden csak ideig óráig hat. Hogy nem tudok elbújni önmagam elől, mert felhív valaki telefonon, és átjön minden azonnal, hogy elmegy mellettem valaki az utcán, és a benne lévő démonok azonnal átszállnak belém, hogy találkozom olyanokkal, akik mesternövényekkel vagy tudatmódosító szerekkel dolgoznak és ezek Szellemei azonnal felveszik velem a kapcsolatot és megkapok minden tanítást (minden testi tünettel és entitással együtt), hogy nincs menekvésem, hogy alkalmatlan vagyok az életre, hogy nekem minden túl sok, hogy velem valami óriási nagy baj van, még önmagamnak és a képességeimnek is csak áldozata vagyok. Ide jutottam el egy éve. Akkor először, tényleg megijedtem, hogy meg fogok halni. Azt éreztem, a lelkemnek ez túl sok. És akkor, ott, hoztam egy döntést. Talán csak a fiam miatt tudtam megkapaszkodni abban, hogy nem adhatom fel. Mert neki szüksége van rám.
Azóta megértettem, hogy azért használtak ki, mert én odavetettem magam. Azért használtak fel, mert én önként adtam magam. Én voltam, aki tudattalan programok tárházával újra és újra visszarántottam magam a hős megmentő szerepébe, aki igen, mindent bír, mert EZT FOGADTA MEG nem csak egyszer, sokszor már. Megértettem, hogy mindenki, aki valaha bántott, csak tükröt tartott a bennem megbúvó (ön)bántalmazó részekről és programokról, így ma már hálával tudok tekinteni rájuk.
Én voltam, aki hagytam, hogy kihasználjanak. Én voltam, aki hagytam, aki túlságosan megbíztam, aki nem védtem meg magam, én voltam, aki saját bőrén tapasztalta, hogy mi a különbség a naivitás és a bizalom között, hogy nemcsak azért nincsenek határaim, mert a családunkban soha nem volt (ez a család is az én választásom!) határ a szerepek és a személyek között, hogy én vagyok, aki még mindig pörgetem a régi forgatókönyveimet, a régi játszmáimat, melyek ideje már lejárhatott volna, ha vállaltam volna a fájdalmat, amit ezek felszínre hozása és elengedése okoz. Mert nagyon fáj, piszkosul fáj. Szembesülni az igazi valóságoddal, a legmélyebb önmagaddal, a játszmák alatt rejtőző játszmákkal.
Valahogy ezt jelenti nekem a lelki és szellemi fejlődés. Egy barátnőm mondta egyszer, és igaza volt. „Mit gondoltál, mit jelent az igazi spiritualitás, lótuszvirágokon ülve mosolyogni egész nap?! Hát nem. Kőkemény küzdelem és munka!” Igen, az. De az eredmény… megéri.
Mikor megértettem, hogy az áldozatiságot és bántalmazottságot én magam teremtem újra és újra, a gyerekkori és inkarnációs traumáimmal, akkor megértettem, hogy ezeket elengedve és átszeretve van választásom: dönthetek úgy, hogy soha többé nem teszem. Dönthetek úgy, hogy vállalom a felelősséget – és ettől a ponttól kezdve, hogy felismertem a részemet és vállalom, hogy ez az én részem – innentől kezdve nem létezik többé áldozatiság! Nincs! Felelős vagyok mindenért, ami velem történik és mindenért, ami eddig velem történt. És dönthetek úgy, hogy mostantól minden helyzetre, ami megtörténik velem és nehéz, vagy rossznak minősítem, azonnal végig gondolom, mire tanít, mit akar mutatni, melyek azok a részeim, amik még gyógyulni kívánnak?
Amikor nem tartják tiszteletben a határaimat és feszült leszek, már tudom, hogy nem azért vagyok feszült, hogy egyesek hogy lehetnek ennyire tolakodóak és bunkók (amúgy azok, de nem ez a lényeg), hanem hogy azért történik ez meg újra, mert én megint nem figyeltem oda eléggé és engedtem bántalmazni magam – önmagam által! – mert még mindig be tud kapcsolni a régi minta, hogy mindent feladok a másikért és hagyom, hogy azt tegyen velem, ami nekem nem jó. És akkor megállítom. Akkor nem adok ennek helyet tovább. Akkor kimondom, hogy EZT NEM! Ha kell, kimondom a másiknak is, magamnak is, ugyanis az Univerzumban egy dolog biztosan mindenhol egyformán működik: a szabad akarat törvénye. A NEM, az mindenhol, mindenkinél NEM! De az a NEM erővel kell jöjjön és szívből, vagyis, ehhez elsősorban önmagadat kell szeretned és önmagadhoz kell hűnek lenned, és ebből sajnos nem áll jól az emberiség – még. De alakulunk, épp ezt tanuljuk.
Nemet mondani tanulunk kapcsolatokra, rendszerekre, befolyásokra, „nagyhatalmakra” és igent mondani tanulunk önmagunkra. Meg kell tanulni Egységben lenni szívben és szellemben, de meg kell tanulni határokat húzni a földi életben.
Ez éppolyan fontos, mint bármi más. De az is lehet, hogy ez mindennek az alapja. Hogy nem védjük meg a határainkat. Hogy nincsenek vagy csak nagyon gyengék a határaink. Hogy befolyásolhatóak, irányíthatóak vagyunk. Hogy önfeláldozóak vagyunk. Hogy a „szeretet nevében” kifacsarhatóak vagyunk. Mikor egy NLP felmérésen néhány éve minden problémám megoldására a szeretet volt a kizárólagos válasz, még két évet lenyomtam egy borzalmas házasságban, mert úgy értelmeztem, még jobban szeretnem kell a másikat… Pedig csak magamat kellett volna szeretni és nem hagyni tovább azt, amit akkor hagytam. Azóta persze már vele is minden jó, csak ... meg kellett húznom ismét, a határaimat. Vissza kellett építenem őket.
A klienseimnél azt látom, fel sem tűnik nekik, mennyi energiát veszítenek, amiért másoknak adják azokat. Nem látják, ahogy régen én sem láttam, hogy elszívják az életerejüket, s sokan nem látják, hogy ők maguk hogy szívják le a többieket. Egyik sem egészséges és mindkét esetben az emberi kapcsolatok rovására megy a dolog, de aki beenged másokat észrevétlenül a saját terébe és hagyja, hogy elvegyék tőle azt, ami az övé, vagy saját maga ad túl sokat magából önként, mert a kollektív önsorsrontó, önfeláldozó mártír programot (vagy a túlzott és felesleges tiszteletadást) futtatja – és ebből vannak most nagyon sokan – azok sajnos ugyanúgy megbetegszenek idővel és áldozatai lesznek valaminek, ami elkerülhető lenne. De ahhoz, borítani kell mindent, sokszor, egy egész élet játszmáját és sorskönyvét.
Neked, megéri?