Tudjátok hajlamos vagyok azt hinni egy-egy igazán komoly nehézség során, hogy az csak az enyém. Ilyenkor nekem végső esetben, amikor már nincs semmi, ami megkönnyebbülést hozna, akkor az írás segít. Gondolom, ilyen a művészeknek egy festmény, másnak a tánc, a szobrászat, az alkotás. Az is gyógyít, ha csak magamnak írok, de nincs akkora Transzformáló Erő benne, mint mikor kiteszem, és írásom válaszra talál. Bennetek. Mert ami bennem fáj, az sokszor Bennetek is fáj, amire nekem igényem van, arra valójában másnak is igénye van, Lelki társaknak, fivéreknek, nővéreknek, kik egykor Mind, egy nagy Családba tartozóak voltunk – s vagyunk, most is.
Egykor azért kezdtem el írni, mert már nem bírtam tovább, hogy akikhez igazán szólni vágytam, nem hallották meg. Életem nagy részét óriási magányban éltem, nálunk az érzelmek nem egyszerűen le voltak tiltva, de megszégyenítés járt a kifejezésükért, legyen az öröm, vagy szerelem, vagy fájdalom, szomorúság. Egy idő után megértettem, hogy nem azért esik jól ha visszajelzést kapok a munkámban, mert az egóm olyan nagy, hanem azért, mert ez így normális. Akkor kezdtem el dolgozni magamban azon, hogy tudjam befogadni is a jót, a hálát, köszönetet, és ne csak mint egy gép, csináljam ami az enyém.
Az embereknek szüksége van visszaigazolásra, mindannyiunknak szükségünk van – eleinte - valakire, aki hisz bennünk. Ha ez a gyerekkorunkban elmaradt, akkor felnőttként kell majd valaki, aki elkezd bennünk hinni. Rózsaszínben látni – a létező legjobb, isteni lényünket meglátni a másikban a létező legnagyobb szeretet és gyógyítás tud lenni, és amikor valaki így lát minket, előbb utóbb, elhisszük neki, hogy ez igaz. Elkezdjük látni magunkat annak a másiknak a szemével, aki hisz bennünk – és elkezdünk hinni önmagunkban. Nem igaz az, hogy az ember mindenre képes egyedül, ahogy nem is jó cél szerintem, hogy mindenre is képesek legyünk egyedül. Tudom, hogy ezt hirdeti mindenki, de nem értek egyet. Először találjunk valakit, aki tud minket igazán szeretni. Valakit, aki hisz bennünk. Ez lehet egy jó terapeuta, egy jó barát, egy szerető. És akkor az ő szemein keresztül elkezdhetjük meglátni magunkat. Utána már, igen, utána már legyen elvárás, hogy ne kívülről, hanem belülről adjam meg magamnak a hitet, az önbizalmat, az önszeretet, de ezt elvárni attól, akit sosem szerettek, nagy teher.
Tudjátok mit látok? Az ember ettől a fajta rákényszerült önállóságtól és függetlenségtől, lelketlenné válik. Így, ahogy írom: leválasztja önmagáról a saját lelkét, mert ha nem tenné, érezné azt az elviselhetetlen magányt, szomorúságot és dühöt, ami nemhogy embernek nem, de még állatnak sem való. És mi, az ösztönös csoportműködésen túl is, spirituális, isteni lények vagyunk. Valaha magas tudatossággal, és elképzelhetetlen érzékenységgel.
Az érzékenységünk segített minket az érzékelésben, hogy szavak nélkül, telefonok nélkül, internet és wifi nélkül, akkor is tudjuk, kivel éppen mi van, ha hónapokig nem látjuk egymást, de ez nem jelentett gondot, mert volt telepátia, volt szellemi térben való egymásra hangoltság, volt: Valódi Kapcsolódás. Szívből, szívben, szívtől szívig. Szeretet volt, hiszen az ember eredendő természete, hogy szeret, hogy szeretni akar és szeretve lenni akar. Most, hogy ilyen nagyon fejlett civilizáció lettünk, pszichológiailag gyengének tartjuk azt, aki másra szorul, aki nem akar egyedül lenni. Azt mondjuk neki határozottan, előbb szeresd magad, legyél önmagadban teljes, és akkor majd, más is szeretni fog.
Minden tudatszinten más a valóság, minden tudatszinten mást jelent ugyanaz a mondat, és egyébként abszolút azt gondolom, hiszem és tudom, hogy a mai felnőtt embernek minimum éveket kellene egyedül lennie ahhoz, hogy valóban éretté váljon felelős, érzelmileg is felnőtt kapcsolódásra, hogy ne egymás bántásán keresztül fejlődjünk a nulláról a mínusz kettőre, mert általában akkor szoktuk kezdeni a valódi önismereti utat, mikor feltűnik, hogy tényleg minden egyre rosszabb. Én úgy élek és úgy dolgozom, hogy szeretek. Tényleg megnyitom a szívem de ez nem nehéz, mert már ez a természetes állapotom. Szeretek, és ez, gyógyít.
Semmi mást nem kéne, csak szeretnünk egymást – és akkor minden Rendben lenne.
Addig viszont, míg ide eljutunk, elég lenne csupán a szándék, hogy szeretetben legyünk. A legtöbbeknek ez sem megy. Nem nekik írok.
Azoknak írok, akik a szeretetet választják, de csak addig, amíg kényelmes. A feltétel nélküli szeretethimnusz nagy tanítói ugyanis egy elég fontos dolgot kihagytak a tanításokból: hogy a szív mikor nyílik, először a fájdalom fog felszakadni. Azt meg senki nem szereti, ezért be fognak kapcsolni mindenféle önvédelmi mechanizmusok, mint például a védekezés, vagy támadás, hárítás, menekülés, aztán lázad az egó, jön a düh, betegségek, láz, és indulnak a játszmák és a projekció, és innen majd tényleg inkább videóban mesélek, de még ezt le kellett írnom. Mert igazából az van most bennem, hogy,
Mi értelme ellenállni?
Mi értelme veszekedni, rosszban lenni?
Mi értelme őrlődni?
Mire való a szó, ha nem élünk a hatalmával?
Mire való a bennünk lévő Bölcsesség, ha szándékosan vissza zárjuk és önmagunkat megerőszakolva azt hisszük, legyőztünk valami fontosat – miközben csak legyőztük megint ÖnMagunkat, az Érző részünket, a Lelkünket, és még jól meg is veregetjük a vállunkat, hogy milyen jól megvédtük magunkat.
A mitől?
Terápia nélkül senki nem fogja látni vagy felismerni, hogy legnagyobb sérülésünk a 0-3 éves korunk között történt ősbizalom törés, és a biztonságos kötődés hiánya.
Egész életünkben magányosan vergődünk, és mikor jön valaki aki képes a szívünket megérinteni, felszakad a rettegés és félelem, hogy istenem, ha engem valaki most ennyire szeret, akkor el is hagyhat, meg is bánthat, cserben hagyhat, hazudhat, átverhet, s ami a legrosszabb: nem fogja kielégíteni az igényeimet, nem úgy fog mindent csinálni, ahogy nekem jó, meg akarja majd mondani, mit hogyan csináljak, el akar majd nyomni, le akar uralni, s a sort a végsőkig lehet folytatni… hány és hányféle képpen sérültünk akkor, amikor teljes kiszolgáltatottságban függtünk szüleink és gondozóink hangulatától, szeretetétől, elköteleződésétől és önmagukról való lemondásától, értünk...
Hát, innen indulunk.
Terápiába járni nem tud mindenki. Főleg, hogy erre már annak, aki eddig nem tette, nincs idő. Dimenzióugrás viszont most van, ez meg tény. Egyet még lehet tenni és egyébként kell is: őszintének lenni. Ez az új Alap, e nélkül nincs belépő sehova.
Mondd ki, ami benned van! Mindig, minden helyzetben! Akkor is, ha félsz.
Ha pedig süket fülekre és zárt ajtókra találsz, menj el onnan. Próbálj meg mindent, tegyél meg mindent, ha lefuthatsz száz kört, fuss le kétszázat. De aztán, állj fel és menj tovább.
Kezdd az őszinteséget, Magaddal. Zárd a napod az ágyban fekve azzal, hogy felteszed magadnak a kérdést. Szia, hogy vagy ma? Hogy érzed magad? És ha jól esik, akkor írj. Régen az emberek nem voltak magányosak, és volt naplójuk. Megosztották a gondolataikat, magukkal. A mai ember, azt se tudja, mit érez, érez-e még egyáltalán.
Én érzek. Érző vagyok. Mindenkiből, mindent. Azért ültem le írni, mert sírva kértem a Ji Kinget, mondja meg, miért érzek mindent. Biztosan rendben van-e, jól van-e így, hogy én sírok más helyett, én fájok más helyett, én transzformálok, én emelek, én engedem át magamon… elkezdtem írni… és megkaptam a válaszaimat.
Folytatás majd szóban. Holnap.
Áldottak vagyunk, Szeretve vagyunk, Biztonságban vagyunk.
Akkor, ha ezt választjuk és akkor, ha lépünk. Cselekszünk. Változunk és változtatunk. Isten-ember maga felel, Isten-ember maga teremt.
Győzd le magadban a méltatlant! Legyél Tiszta, legyél Őszinte, és nem találnak rajtad fogást.
A Valódi Erő a SzÍvben van.
Szeretettel,
Anna Rose
Comments