top of page
Keresés

Mélység

Szerző képe: Anna RoseAnna Rose

Nem hiszek a felszínen kapargatásban. Abban, hogy mindenáron fenntartsuk magunkat az óceán tetején, a látszat síkjain. A látszólag jól vagyunk, minden rendben, úgy tűnik, és olyan mintha.


A merülésben hiszek. A mélységnek való biztonságos önátadásban hiszek. Abban hiszek, hogy az Erőmet nem az ellenállásra kell fordítsam, hogy fennmaradjak a víz tetején, hanem abban hiszek, hogy ha megadom magam a mélységnek, akkor nem fulladok meg. 


Abban hiszek, hogy a Hitem minden Erőt megmozgat majd, s vagy megtanulok lélegezni a víz alatt is, vagy megnyílik ott egy Másik Világ, melyet innen, fentről, nem látok és nem ismerek.


Abban hiszek, hogy Szeretve vagyok, tartva vagyok. Talán régen nem voltam, talán, rossz helyről vártam a megtartást. Hiszek abban, hogy tévedhettem a hitemben, abban, kiben s miben bízom, de hiszek és tudom, hogy tartva vagyok - s nincs más dolgom, mint átadni magam a Lehetőségnek, mely előttem van - épp úgy, mint a víz alatti világ -, de csak akkor mutatja meg magát, ha oda engedtem magam sodródni hozzá.


Abban hiszek, hogy helye volt minden hitvesztésemnek, mert ebből lettem erős és értettem meg, mi ereje van a Hitnek.


Hiszek már Magamban, mert Hiszek Benned. S hiszek Benned, mert végre, újra, hiszek Magamban. 


Nem fulladtam meg. 


És nem fulladt meg soha senki mellettem, kit értettem és ki bízott bennem, mert rajtam keresztül bízott Benned. És én csak, most értem ezt meg, én pedig rajtad keresztül értettem őket. Csak magamat nem értettem. Mint ahogy, ők sem értik még magukat.


Hála van bennem. ..



Négy éves koromban volt egy álmom. Víz alatti városról álmodtam egy havas játszótéren. Az öcsém még kisbaba volt, az anyám fogta őt a kezében. Az út mesekönyvekkel volt kitéve. Anyám azt mondta, csak a könyvekre léphetek, ez a társadalmi szabály. De én nem akartam könyveken lépdelni és figyelmeztetett, hogy ha másként csinálom, elsüllyedek.


Másként csináltam. Természetesen, mint mindig. Akkor, és azóta is.


A hintáig már nem jutottam el. Lábaim süllyedni kezdtek a hóban. Lassan. Riadtan fordultam hátra, anyám mérgesen, apám üres tekintettel meredt rám. Ők szóltak. Ennyit mondtak. 


A testvéremet sirattam. És nem értettem, miért nem segítenek. Miért nem segít, apa. Miért nem jön és ment meg. De nem jött.


Víz alatti világba süllyedtem, hol lépcsők vezettek le és város romjait találtam messzire ellátva. De nem oda figyeltem, hanem felfelé. A lépcső süllyedni kezdett, a fejem felett a víz bezárult felettem. Egyedül maradtam kislányként …


És nem fulladtam meg.


Sokáig álltam ott és néztem visszafelé, a bezárult kapuban. A fátyolon át, vissza, a múltba. Mint a kis hableány. Vízből tekintve a szárazföldre. Álmodott, várakozott, alkut kötött, lemondott. Hangjáról, különleges mivoltáról, hogy oda tartozhasson - ahol nem értik őt és mást akarnak.


És most … most más van. Jó ideje már, hogy a víz alatti világ megmutatta magát, de nem értettem, hogy nem a múlt romjai voltak amit láttam, hanem a jövő bizonytalan darabkái, melyek megvalósulásra várnak,


Tőlünk és Általunk.


Ne félj a mélységtől, ne félj az ismeretlentől. Ne félj a záródó kaputól, és ne maradj mögötte riadtan, hanem gyere tovább, és ígérem, nem maradsz egyedül.


Én ott leszek 💖🐬


Szeretettel, 

Anna Rose 

653 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
Tükör

Tükör

Comments


Post: Blog2_Post
bottom of page