Van egy Gyász, amiről keveset beszélnek. Az Önmagunk elvesztésének fájdalma, az Önmagunkká válás útján. A régi énrészek, régi viselkedések, régi szerepek, régi gondolatok, régi azonosítások, elképzelések, vágyak, célok, be nem teljesült álmok gyásza. Nem igaz, nem ilyen könnyű, hogy csak egó, hogy csak szerep, hogy csak hamis. Nem ilyen könnyű, mert megszoktuk, és biztonságot jelentett. A rossz is, a jó is, mert ami ismerős, vagy ismerősség érzést okoz, az szerethető. Akkor is, ha egyébként, nem az.
Nincs ennél fontosabb és szebb folyamat, mint mikor a Lélek Önmagára ismer és elkezdi megvalósítani Azt, Aki. Nem egyhamar, mert végülis ezért jött a Földre. Ez egy teljes Élet munkája. Csiszolódni, mint a gyémánt, megtalálni magunkat a homok alatt, s mindvégig elkötelezettnek maradni. Veszélyes abból a szempontból, hogy aki egyszer elindul, többé nem fordulhat vissza. Ezért nem is vállalják sokan. Aki elindul, soha nem térhet vissza ugyanoda. Mert még ha vissza is tér, a tudata már emlékezik valami másra, és emlékezik arra is, hogy visszalépés történt. Ez sosem lehet siker, sosem lehet előre vívő.
A spiritualitás valódi lényege nem az álmodozásba, pozitív gondolkodásba vagy meditációba való menekülés, hanem az önismeret, az Önmegismerés, ami már a Tudat útja, a Tudat evolúciója a Lélek és a Szív hídján át, és ahogy haladunk felfelé, az is megértetik, hogy a Lélek és a Tudat egy ponton eggyé válik, a Kettő, Egy. A szív és az ész is, egy. Ahogy bennünk a Férfi és a Nő is, Egy.
A külső történések, az emberek, helyzetek, de még a szomszédos utcából beszűrődő hangok is, mind tükrei a bennünk megoldásra váró nehézségeknek vagy épp, visszajelzései a harmóniának. Az aura, ami körbe vesz minket, a Mező, mint kollektív tudat mindenhol, és a DNS bennünk, a testünk mélyén is, mind, ugyanaz. Amint Bent, úgy Kint, amint Fent, úgy Lent, a csillagok információi tudatosíthatják azt, ami vár ránk, segítenek minket, üzennek, de üzenet minden, ami történik, és az is, ami nem.
Egyszerre haladunk most Bent és Kint, a valódi változás azonban mindig többsíkon zajlik, s míg kívül ordít, belül csendes, vagy éppen, míg kint csend van, bent óriási a feszültség…
Ma elém került egy régi fénykép, s nézem, milyen fiatal voltam. Más volt az arcom, más volt a bőröm, és más volt, főleg, a tekintetem. Nevetek rajta és kacér vagyok – számomra mégis, idegen. Aki akkor voltam, már nem vagyok. S nehéz ezt beismerni, de sosem én voltam. Nem voltam magam, nem ismertem magam, az egyetlen ami igaz volt belőlem, azok a vágyaim voltak, a legmélyebb, szívemben rejtett és hozott vágyak, és a hirtelen feltörő érzéseim, impulzusaim, az igazságérzetem, a lázadó lényem, de tudatosság nélkül.
Régen papnő csak az lehetett, aki elmúlt 35 éves és szült már gyereket. A méhünk kapu, nem csak befelé, kifelé is, és minden kapun való áthaladás beavatás is egyben, minden édesanya sámán asszony és gyógyító papnő is egyben, csak a lekapcsolt tudatossággal, a lekapcsolt Lélek-Tudattal elfelejtetik, kik vagyunk és kik voltunk valaha. A mostani időkben a Lelkek nagyon is emlékeznek, önmagukra és arra, miért jöttek, a Tudat az, aminek meg kell haladnia önmagát, meg kell fejlődnie azt, amit eddig azonosított feladatként, szerepekként, élettervként, szerelemként, barátságként, szeretetként… Nem elég a szellemi térben dolgozni, s nem elég csak a testtel foglalkozni, ahogy nem elég a kognitív terápia sem önmagában, ismerni kell a vállalásunkat, a hozott életterveinket, de muszáj látnunk a gyermekkorunkat, a szüleinket és a kötődési mintázatainkat, s mindezt, egyszerre. A tudatot kell átemelni egy másik síkra, egy másik dimenzióra, és ehhez el kell engedni, engedni kell meghalni és elveszíteni mindent, ami a régi tudatszinthez kapcsolódik. Vagyis mindent, ami és aki valaha voltunk. Mindent, mit szerettünk, mit ismertünk. Lehet, hogy elveszítünk számunkra fontos embereket. Állatokat. Otthonokat. Munkahelyet. Régi ruhákat, melyek már évek óta a szekrényben állnak, ünnepi porcelánt és évfordulós borokat, melyek kibontásra várnak. Lehet, hogy be kell zárnunk magunk mögött minden ajtót, s nem hagyhatjuk nyitva még azt az egyet sem, mely segít visszakapaszkodni a múltba, oda, ahol tudtuk, kik vagyunk és milyenek vagyunk.
Mert ott, akkor, igaz volt.
Ma pedig már, nem az.
Az elmúlt hetek legerősebb elengedési folyamatait élem, pedig azt hittem, már nincs mit. De van, mindig van mit, és mindig lesz mit meghaladni, elengedni, bezárni. Vannak dolgok, melyek talán, eleve azért épülnek, hogy aztán, lebontódjanak. Talán, ez is egy feladat, olyan módon teremteni és élni az itt és most, Jelen pillanatot, hogy a legszebb teremtések célja az azonnali elengedés misztériuma.
Ha nem tagadnánk meg a Halált, s nem félnénk tőle ennyire, nem is ragaszkodnánk az Élethez. Helyette, inkább csak, Élnénk. Elfogadással, hogy minden nap és minden pillanat, Csoda és Ajándék. Minden nap tartogat új felismeréseket, és akár, Új Életet. De ahhoz el kell engedni a régit.
S ez nem megy úgy, hogy mások mondják, vagy tanítják, hogy így kell jól csinálni, mert a többi az csak egó. Elmondok egy titkot: az Egó itt a Földön, Te vagy.
Tanítsd meg Őt másként látni. Annak a Szemével, aki Valójában vagy, mutasd meg neki, hogy félelme csupán bekorlátozottságából ered: korlátolt látásából, gondolkodásából, hiedelmeiből, s halni nem akarásából. Karold fel, öleld át, értsd meg és köszönd meg, hogy eddig így volt és mi mindent megtett, érted, értetek… és kezdj egy Új Életet.
Örök Létező vagy. Gyönyörű, csodálatos, éppen kibontakozó, vagy önmagadra ébredésed előtti állapotában szunnyadó pillangó. Mindegy, hol tartasz, mert nem tudsz máshol tartani, mint amit választasz, s ilyen módon, minden tapasztalatod beérik egyszer. Iszonyú fájdalmas, milyen hosszan és sokáig tanítjuk magunkat megérteni, mi is a lényeg, hogy is van jól, és felfoghatatlanul hosszú életek sokaságát éljük végig így vagy úgy, mire ott lehetünk, ahol végül ebben az életünkben most, mind vagyunk.
Áldott Létezést kívánok,
Szeretettel,
Anna Rose
Comentaris