Nagyon régen nem írtam már fájdalomból. Van bennem egy olyan, hogy nem akarok már magamból megosztani annyit, mindenkinek, bárkinek. Nem azért mert titkolni való, hanem mert valahogy kikopik és átváltozik annak az ereje, hogy beszélhetünk arról, ami oly sokáig elrejtve volt. Végülis minden trauma azért marad csak feldolgozatlan, mert nem volt helye a gyógyulásra. Gyógyulni pedig akkor tud valami igazán, ha helyet kap az anyagban is, vagyis: írásban vagy elbeszélésben; és helyet kap lélekben is: vagyis rá tudunk nézni, oda tudunk fordulni a fájdalom felé, a tehetetlenség felé, a nehézség felé. El tudjuk ismerni azt, amit megéltünk az adott helyzet kapcsán – s nem magát a helyzetet; ez hoz végső gyógyulást. S mégis… vannak olyan helyzetek, melyek nem tudnak gyógyulni a múltban, mert jelen vannak a jövőben is, mint mikor egy nehézség a gyermekeink kapcsán adódik… és lehet választani ismét: nem foglalkozom vele, elfordulok lélekben előle, s nem is a gyermek, hanem a probléma elől, vagy, beleállok és megengedek minden olyan érzést, melyet felhoz az adott helyzet, és akkor majd, itt is megláthatjuk a megoldást – ami többnyire nem az lesz, mint amit mi akartunk vagy elképzeltünk.
Ha elfogadjuk, hogy a gyermek sem csak gyermek, hanem spirituális lény; s ha elfogadjuk, hogy a gyermek sem csak isteni szellem inkarnációja, hanem földi gyermek is, földi, pszichológiai éretlenséggel és tudatlansággal; akkor találhatunk valahol középen egy olyan egyensúlyt, mely megtanít minket a valódi elfogadásra és szeretetre, mely ismét csak, nem az lesz, mint amit mi annak hittünk.
Mert a gyermek tanítani érkezik hozzánk, s bár az anyagban mi tanítjuk őket, a szellemiben ők tanítanak minket. Nem lehet máshogy. Ezt az egyensúlyt megtalálni, hogy a rendszerünkben ők a kicsik, szellemben lehet, hogy ők a nagyok… hogy míg a fizikai törvények szerint tudata csak egy pici gyermeké, s nem hagyhatjuk őket dönteni a felnőttek dolgában, úgy a tudattalanul hozott üzeneteik fontosabbak és erősebbek mindig, mint amit mi a tudatunkkal tudhatunk.
Lavírozni aközt, hogy megadják a tiszteletet, miközben szemtelenek, s tudni azt, hogy azért szemtelenek, mert nincsenek jól, s maradni felnőttként, érzelmileg éretten abban, hogy egyszerre legyünk határozottak, biztonságosak, befogadóak, nyitottak és bölcsek, miközben minden veszekedés benyomja rajtunk a gyermeki áldozatiságokat, s hogy ilyenkor tudjunk jelen maradni abban, mi fáj bennem a gyermeknek, s hogyan reagál ezzel együtt, vagy ettől függetlenül, a szülő…
Az idei Nagymacskák és Sárkányok éve különösen kiemeli és láthatóvá teszi a nemzetségek közti konfliktusok mai napig tartó megoldatlanságát, ahogy a két nemzetség harcában és valaha megélt teremtett szerelmében született Hybrid nemzetség fájdalma is ordít a mélyből, anyák méhéből és gyermekek lelkéből, és ennek a történelemnek nagyon is erős színpada a földi, itt és most…
A történetben a harcos bukott maszkulin Sárkányok tudatmanipulációval és szexuálmágiával hatottak az Istennnő Szabadságot óvó és védő Macskáira, akik szerelemmel adták oda testüket és lelküket, nem sejtve, hogy a Terv csupán a hadititkok kizsákmányolása volt, és a Macskaharcosok elüldözése és legyilkolása, ami sajnos sikerült is, olyannyira, hogy azon kevesek, kik mégis túlélték e háborút, elhagyni kényszerültek az Otthonukat, s bár voltak itt is Igaz Szerelmek, többségük mégis az átverés és árulás fájdalmas valóságában ért véget… mely valóságot minden nap Tükörként tartották fent az itt született gyermekek… Gyermekek, kik nem voltak elég jók az apáknak, mert ők az anyákat látták bennük… s kik nem voltak elég biztonságosak az anyáknak, mert ők csak az áruló, gyilkos apákat látták bennük… és végül maguk is olyan lépésre kényszerültek, melyet azóta sem tudtak maradéktalanul megbocsátani maguknak.
Ez az Ősi Fájdalom a Földi létezésünk előtti időkből üzen lelkünk örökkévalóságának hídján át, anyai szívünk aranyfonállal szőtt szeretetén és fájdalmán át, méhünk mélyén rejtve az Igazságot, mely mostanra, végre, gyógyulni kíván.
Az elmúlt másfél évem a Macska sérülésekről és az innen kiinduló Elektra Sors asszonyairól szólt és a mostani testükben is gyönyörű, vonzó, ámde végtelenül kegyetlen és nárcisztikus vonásokkal létező férfiakról. Egész pontosan a Nők áldozatiságáról, és a Férfiak manipulatív megnyilvánulásairól.
Nem minden férfi működik így, ahogy nem minden nő hordozza magában a Macskák elárultatásának sebeit sem. De nem tudok elmenni amellett, hogy a gázlángozás mint olyan, néhány éve még nem létezett szó volt, hogy a nárcizmus nagyrészt a férfiak oldaláról jelenik meg, s hogy a nők ha kiállni akarnak magukért, még mindig tömegesen nyomnák vissza őket különböző igaztalan ítélkezéssel és hibáztatással. Ez is egy párkapcsolati, és főleg, családmodellben megjelenő kollektív valóság, ahogy sok különböző valóság létezik, legutóbb Ádámról és Éváról és Lilith-ről írtam, de azért ezek mind szépen össze is olvashatók. Lilith az Istennői minőség, a felébredett és önmagának megbocsátani képes Nagymacska pedig a Nők Valódi Harcos, Amazon, Önálló és Független, Szabad Gondolkodó Ereje. Hiszem, hogy szükségünk van minden minőségünkre, és a Férfiaknak is szüksége van ezekre a minőségeinkre, mert az Egység mégiscsak így tevődik össze: a Kettő mikor Egyé válik, léptek majd be az Isten Országába.
Egy Igaz Férfi nem fél a Nő Erejétől, s nemhogy megfosztani nem akarja tőle, hanem Királyhoz méltó Királynőjét látja benne. Az a férfi akarja csak elnyomni nőjét, aki fél az Erőtől, mert neki magának nincs semmi, és nagyságát a másik kicsinyítéséből táplálja. Nincs saját Ereje, nincs Forrása, nincs Istene… s ha Istene nincs, úgy Magja sincs, ÖnMaga nem létezik önmaga számára. Ezért kell neki a Nő, de nem azért, hogy emelje, ahogy a Nő is emeli a párját, hanem azért kell neki, hogy használja. Egy Férfi Nő nélkül soha nem lesz igazán Férfi, mert vannak aspektusai, amit csak akkor él meg, ha van kit szeressen. Szívéből. Ahogy a Nő sem lesz igazán nő addig, míg nem élheti magában a Szeretőt, ki biztonsággal adja oda magát Férfijának. De ez nem alárendelődés, nem önfeladás, mert más, mikor kényszer és félelem hatására adom oda magam, és más, mikor Szabad Akaratomból teszem azt. S ilyenkor, a Gyermek, nem elvesz belőlünk, hanem hozzá ad az Élethez, a közös Teremtéshez, mert a Gyermekemben látlak tovább Téged, és Te is benne látsz engem. S ahogy mi szeretjük egymást, úgy szeretjük egymást a gyermekeinkben is.
És ahogy mi gyűlöljük egymást, úgy gyűlöljük egymást tovább a gyermekeinkben.
A héten bíróságon voltam, mert a volt férjemmel nem tudok megbeszélni semmit azóta, hogy a fiúnk megfogant. Igen, így van, ennek már 9 éve. És léphetnék tovább, hisz ami köztünk volt, véget ért, de a gyermek mindig közös marad. S mikor a bírónő azt kérdezte, mi történt a múltban, és elmondtam, miért és hogyan ért véget a házasságunk, azt mondta: drága asszonyom, ennek már négy éve, még mindig nem értem, most mi a baja? Magát bántotta a volt férje, de a gyermeket nem, akkor mégis mi a baja?
Hogyan mondjam el egy patriarchális rendszerben azt, hol mindent írott szabályokban és törvénykezésben mérünk, s még azt sem tartjuk be tisztán… hogy a gyermek úgy él, ahogy a szülei élnek benne és körülötte. Hogyan mondjam el a világnak, hogy a férfi, aki bántja a nőt, bántja a gyermeket is, mert a gyermek maga a szülei. A férfi, aki gyűlöli a nőt és megölni akarja tudattalanul, gyűlöli az anyát, és a fiú gyermek, aki apja mintájára válik maga is férfivá, apja mintájára fogja gyűlölni a nőket, és a gyermek, kinek apja nem tiszteli a szülőanyát, maga sem fogja tudni tisztelni a saját anyját se, de a saját párját sem majd, mert benne, az apa, nem így viszonyul a nőhöz. És igen, igaz ez fordítva is, de a férfiak hol egyenjogúságot várnak, hol meg alárendelődést, ahogy a bírónő előadást tartott arról, hogy az apának éppen ugyanannyi joga van a gyermekhez, mint az anyának…
Nos én Hellinger után is azt mondom, nem mindig van ez így.
Vannak jogok, amiket az ember elveszít, mikor cselekedetivel lemond róluk. Ilyen, mikor egy anya önszántából elhagyja gyermekét, vagy mikor egy anya megölni próbálja a gyermekét. Mikor bántja, kihasználja, felajánlja, oda dobja másoknak, mikor nem védi meg veszély esetén, mikor nem vállalja a felelősséget, hogy gyermeket hozott világra … s mikor az apa bántja a várandós anyát, vagy mikor megcsalja, magára hagyja őket a kritikus időszakban, vagy mikor verbálisan / fizikálisan bántja az anyát, hiszen ilyenkor épp úgy bántja a gyermeket is.
Tudom, ebben is másként gondolkodom és talán nincs igazam, lehet. De nincs az rendben, hogy valaki ugyannyi jogot kap csak mert egyszer szexelt egy nővel, elszórta magjait s a másik kapásból 9 hónapig van benne ebben a történetben, oda adja egész testét és lelkét annak az egy szem gyereknek, míg az apa lehet, hogy minden nap másnak adja oda magát, s csupán tíz percre. Hogyan lehetne már ugyanannyi joga a gyermekhez? Hogyan lehet ugyanannyi joga annak, aki csak egy órát vett részt valamiben, míg a másik egy teljes életen át? Nem. Vannak jogok, melyek eredendően járnak, de ezek a jogok legyenek megelőlegezettek arra a bizalomra építve, hogy a jogokkal felelősségteljesen élnek majd a felek. S bizonyítsa be az idő, hogy rászolgáltak-e.
De nem a jog miatt írok egyébként, teljesen mindegy mi van a papíron, teljesen mindegy a felszín. Ha nem így lenne, nem lenne annyi munkám s nem lenne ennyire sérült és beteg a társadalom.
Ahogy a nőknek is meg kéne tanulni felnőni az anyaság nehézségeihez, s meg kell tanulniuk megtartani magukat elvárások nélkül és nyomás nélkül abban, hogy Kik ők valójában, mit éreznek a szívükben jónak, mit súg az intuíciójuk egy-egy helyzet kapcsán, s visszanyúlva az Ősi Női Erőhöz, kísérni és gondozni a gyermekeket addig, de csak addig, míg szükséges (és nem tovább!), úgy az Apáknak is meg kéne tanulni felelősséget vállalni az apaság dolgaiban, és elismerni az Anyák Méhét, Erejét, a Nők erejét, s megadni a tiszteletet, hogy gyermeket szülnek nekik. Nem vagdalkozni, hogy ez természetes, és nem balhézni, hogy gyermekágy idején miért nincs szex, hanem mélyen meghajolni, s megköszönni, hogy egyedül kihordta és megszülte a közös gyermeket. Hogy saját tejéből táplálja, s elismerni, hogy az apa szerepére ahogy képtelen a nők, úgy anya szerepére is képtelenek a férfiak, és nem versenyezni ebben, hanem szeretettel tisztelni egymásban azokat a minőségeket, melyeket csak férfi és nő tud megadni a gyermeknek, külön – külön. És ez, ha véget ért a párkapcsolat, akkor sem lenne szabad, hogy megváltozzon. A gyermek különben tönkre megy.
Jó lenne megérteni, hogy gyökér nélkül, kidől a fa. S rohadt gyökerekkel, mérgezett ágakkal nem lesz egészséges a termés. És olyan is van, hogy a Fa előbb pusztul ki és adja meg magát az enyészetnek, minthogy az Ősök elmentek volna.
Pedig a Fák sokáig élnek. Ha jó a talaj, ha jó a Föld, s ha van elég Víz, friss Levegő és Tűz, hogy kellően melegen tartsa a környezetet. S végül, az Éter, mely mindent áthat és mindent körülvesz. A láthatatlan, az ötödik elem, mely nélkül a többi négy is kevés lenne az életbenmaradásra.
Apák napja van. Tiszteljétek a Nőket, én ezt kívánom Nektek, Férfiak, Édesapák. Tiszteljétek gyermekeitek anyjában a Nőt, aki Életet adott. Ha mást nem is csinált jól, ha titeket nem tett boldoggá, ha nem is szeretett, ha nem olyan a teste, ha sokat is beszél, ha túl érzékeny, sokat sír vagy épp túl kemény és semmiresejómár… a Gyermekeitekért, tiszteljétek Benne az Anyát, ki Életet adott, s Ki a SzÍve alatt hordott – a gyermekkel együtt, Titeket is. Köszönjétek meg neki, hogy vállalta azt a 9 hónapot, s vállalja élete minden további napján az Együttérzést és Összeköttetést a gyermekkel, s így, Veletek is… hisz testében már ott él a Gyermek DNS-e, így a Tiétek is… és ezt, fordítva, nem lehet elmondani.
Ahogy Anyák napjára is rendhagyó volt a videóm, rendhagyó most ez is. Mert sokaknál ez van most a Térben, kimondva és kimondatlanul is. Sokaknál nem ez van, látok már sok Férfit, Édesapát, akik úgy vannak jelen a gyermekük, a feleségük és a család életében, ahogyan az Szép és Méltó… de én mindig azokról szerettem megemlékezni, akik kirekesztődnek, akik elrejtődnek vagy akik nem mernek szólni, s magányukban, tehetetlenségükben csak sírnak. Aztán meghalnak. Mert úgy érzik, nincs remény és egyedül vannak a fájdalomban. De ez tévedés. Minden egyszerre zajlik, minden történet él egyszerre, sokunkban. És mind együtt gyógyulunk és haladunk ezekben.
Áldással.
Kívánom, hogy változzon ez is. Hogy az Arany Kor az Arany Kapun keresztül érkezzen. Szeretettel, szeretetben.
Anna Rose
Comentários