top of page
Keresés
  • Szerző képeAnna Rose

Átalakulásunk küszöbén



Sokszor van okunk eltávolodni a lelkünktől. Van okunk elmenekülni akarni, van okunk feladni akarni, van okunk nehéznek, túl nehéznek érezni, s közben tudni, hogy ennek is mind, helye van, s megengedhetjük már magunknak a bizonytalanságát minden eddigi bizonyosságnak…

 

Mert sokszor van okunk szomorúnak lenni attól, amit látunk, amit érzünk, ami van, ami volt, ami éppen múlik, és oly nehezen múlik…

 

Olyan nagyon fájó elengedni mindazt, ami egykor kedves volt, ami jó volt, tápláló és meleg, de olyan nehéz elengedni azt is, ami fájóan hideg volt, ami hiány volt és betöltetlen űr, vágy, sóhaj, be nem teljesített ígéret, olyan nagyon fájó elismerni azt, hogy ami nem volt, elmúlt, és soha nem lesz már…

 

Ebben a gyászban nem segít semmi, csak a könnyek, és az elfogadása annak, ami van. Elfogadni azt is, ami nincs, a hiányt, a szembesülést a ragaszkodásunkkal, és ha eddig nem volt is volt benne szeretet, csak düh, akkor most érezhetően van. Mert a düh is csak az elérhetetlenség és szeretethiány fájdalmát takarta és takarja újra és újra, mikor a sebek feltépődnek és muszáj belátnunk, hogy van, ami már nem változhat. Nem változhat, mert ha még változna is, az ideje már, elmúlt.

 

Nem igaz, hogy nincs idő, mert ha igaz lenne, nem fájna bennünk annyi be nem teljesült remény, s nem kapaszkodnánk oly kétségbeesetten a ragaszkodásba, az elfogadtatás vágyába, az elismerés, az áldás hiányába, melyek hamuba sült pogácsáink lettek volna, hogy erőt adjanak nekünk mikor elgyengülünk és megéhezünk a Nagy Út során… de a pogácsáinkat sokszor magunknak kell süssük miközben már másoknak is mi készítjük, és nincs idő, mert minden egyszerre zajlik, és mégis, van idő, mert érezhető a múlása, hogy minden múlik, és egyre csak kapkodunk, hogy helyre hozzunk, hogy ne hibázzunk és ne szalasszunk többet az esélyből,

 

hogy egyszer majd végre, mind, igazán boldogok legyünk.

 

Nem csak pillanatokra,

 

s nem egész napokra,

 

hanem életekre, hosszú évtizedekre, s gyarapodni ebben az örömben, szeretetben, nézni felnőni gyermekeinket kézen fogva szülőként egymással, szerelemben és elfogadásban, nézni unokáinkat nevetésben, egészségben, anyagi bőségben, félelmek nélkül, egy szabad országban, ahol Biztonságot, Védelmet és Valós Szeretet sugárzó Uralkodók vezetik a népet, kik mind Együtt imádkoznak mikor felkel a Nap, s csillogó szemekkel búcsúznak, mikor beköszönt az éj szakasza…

 

S nem összeroppani, nem szomorúnak lenni és nem kimenekülni semmilyen módon sem a valóságunkból, hogy most, még, nem ez van. Sokak szerint nem is lesz. Én tudom, hogy lesz, de a hitet és a tudás sem mindig elég, mert elfáradni és szomorúnak lenni is, ér. Összegezni, tisztán látni, realizálni, szükségszerű, máskülönben légvárakat építünk képzeletünk felhőire, s a földön ennél több kell, ezt ma már mindenki látja.

 

Legyek őszinte de ne mondjak semmi rosszat, mert sokan hallgatnak, de míg Bíró Ada mesterséges intelligencia átveszi a helyet a tv műsorokban, míg pénztárosok helyett önkiszolgáló kártyás fizetés van, míg orvosok helyett robotok, vezetők helyett automata metró szerelvények, esszenciális gyógyítás helyett mérgező oltások és én csak eddig figyeltem amit láttam, nos, ez is egy világ, ez is egy valóság, ez is egy tudatosság, ez itt a 3D;

 

És van az is, ahol már sok időt töltöttem, OdaFent, és mégis, Idelent, mert vissza kellett jönni, nem csak értetek, sokakért, magamért, magunkért is. Lenni Annak, akik vagyunk, vállalni mindazt, mit érzünk és tudunk, s vállalni az Utat, mi oly nagyon nehéz és mégis, olyan nagyon értékes, semmihez sem fogható, de most nagy kihívás az úttörőknek is, hogy egyszerre adják oda magukat a jövőnek és a múltnak: míg az egyik felszínre jön és megy, a másik a láthatatlanban születik.

 

Annyi kérdés, és annyi válasz, és mégis, a hangok csak összezavarnak, a csend és a zene pedig nyitja a szívet, és hozza az emlékeket, mert igaz az, hogy nincs idő,

 

de igaz az is, hogy itt a földön az Élet véges, az idő pedig halad, és haladunk mi is valahova.

 

Igyekezz úgy élni, hogy ne hibázz túl sokat, s ha mégis, tudd helyrehozni önvád és bűntudat nélkül, mert az önmagunk elleni kíméletlen ítélő bírálat meghatározza a Sorsunkat és karmánkat, s nem az Isten,

 

mert az Isten mindenben Szabad Akaratot ad…   

 

A Félelem gyengít, a bűntudat elpusztít.


Az Új Világ nagyon épül, valójában már létezik, a Tér is már kész van, már csak nekünk kell készen lennünk rá, hogy tudjunk megmaradni benne, és addig fog visszalökni minket a régibe, amíg csak át nem ég az összes régi hiedelem és program, s bármilyen fájó is ez a fajta átalakulás, a testnek idő kell, az idegrendszernek, az agynak idő kell, a változásnak, a gyásznak, mit az elválás, az elengedés és az átalakulás hoz, idő kell... nem egyszerű elbúcsúzni mindattól, kik valaha voltunk, kiknek elhittük magunkat, kiknek évezredek karmikus történetein keresztül láttuk és éltük magunkat, meg kell gyászolni, ki kell sírni szívünk minden rejtett zugából az elbújtatott régi mivoltunkat, mert nem maradhat semmi és senki, abból, akiként kezdtük ezt a láncot, mert azzá válunk vissza, kik akkor voltunk, mikor még Istenek voltunk.


A Szellem nem anyagba zuhant, hanem testet öltött, a tudat az, mi belezuhant az anyagba, a tudat viszont képes szintet ugrani és önmagára, öntudatra ébredni; a Test Templom, a Tudat Örök változó.

 

Bármit is tettél, legyen Erőd Kegyelmet kérni, hogy legyen időd megérteni és helyre hozni mindazt, amiért testet öltöttél. Ekkor a karma hatása az életünkben megszűnik, s a földi világ már nem szenvedő tanulóbolygó, hanem Fényváros lesz a csillagok között.

 

Szeretettel,

Anna Rose

174 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

댓글


Post: Blog2_Post
bottom of page